Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derű és mennyi nyugalom,
A felhők úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.

Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végső csókjából fakad az.

Az ember nézi az alkonyt, szivében
Szeretne ő is békét és derűt,
És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,
Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,
Mily idegen már tőle a világ
És a halálra gondol, mely kitépi
Lelkéből vérző gondjai nyilát.

Nem tudok megszületni,
már látszik a fejem,
ahogy áttört a burkon,
a vastag egeken,


görnyedek és üvöltök,
örökös embrió,
szívemben félelem van,
húsomban semmi jó,


a fölrepedt tojásban
héjasan és vadul,
szilánk közt megszorulva,
ahogy az ék szorul,


tagjaim összegyűrve,
a szülőutakon
hasít a húsban élő
és közös fájdalom,


a véres alabástrom
edényen át, örök
csúszásban, tapadásban
kiáltok és nyögök,


térdem mellemre zárom,
magamra guggolok,
hurok vagyok magamnak
s fájok, ahogy tudok,


recsegek, török, élek,
pereg a vér, a víz,
úgy fájok önmagamnak
és az anyámnak is.

Még rémület fog el, hogy tervezem,

véget vetek a veled való kapcsolatnak,

de megfészkelt bennem a gondolat

és ki fogja költeni tojásait.

A gyönge csőrök szerelmem szétszedik.

Először hűvös érintés aztán élesebb, gyorsabb,

mindig ugyanott, követelőző, ellenállhatatlan

vágy idegeimben: mindentől szabadulni.

Rettegve gondolok eljövendő életemre.

Nem volt senkinek közele édesebb,

sötétbarna ajtók mögött a virrasztás veled –

A végső nap után ujjongó hangzavarra ébredek.

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám, 
és nézz reám este, ha lehunyod, 
engem nézz, mikor hó suhog, 
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán! 
Első és utolsó mozdulatod 
engem nézzen, mikor már szó vagyok, 
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod – 
éj-nap nyakába vetve, ellobog. 
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok. 
De nézz utánam, s én visszafordulok, 
átkelek újra érted az éjszakán.

Ősz lépeget a lombokon,
talpa vörhenyes sár, agyag,
a boldog zöldre ráragad,
– föld felé hull a homlokom.
Hozzád szeretnék menni most,
jaj, elrontottuk! Nem lehet,
nem volna most már enyhület,
pedig meglásd: kifoszt,
kifoszt így minket az idő.
– Ha ostorát emelte ránk
a rossz világ,
mért nem öleltük reszkető
testünket egybe? Ó, miért
bántottuk egymást még mi is?
Kimondom a nevedben is:
botlott, kitért órák ezek,
jobban szeretnéd, tudom,
ha ujjadat csókolgatnám,
s térítgethetnéd fejem öledből.

és aztán nincs vége, 
így megy ez tavasz óta, 
ha a Fényesség örök, hát 
kegyetlenül örök a nóta.

Már itt hullámzik köröttünk, 
s a szárbaszökkentet elviszi 
még mielőtt fejét önként lehajtaná, 
de a dal fönt fényesen hiszi, 
hogy a Föltámadott igéit mormoljuk alá.

S riadtan kérded: 
még hány temetésen találkozunk össze, 
amíg rám vagy rád kerül a sor? 
Tudom mikor átnézel a kandeláber-erdő 
nyiladékán, szemedben füstöl a fasor.