Csupán az éj barátnőm.
Mindig eltöltenék egy éjt az éjjel
s nem üresek a véle töltött órák,
sőt olyanok, melyekre lüktetését
rábízhatom szivemnek, hogyha tetszik,
anélkül, hogy könnyelműn szórakoznék.

Megesik gyakran, érzem,
midőn kiválik árnyék-önmagából:
a megrögzött reménység
kitárja lángját bennem újra mindig
és száll a csöndességben, visszaadva
halhatatlannak gondolt
s szeretett földi rebbenéseidnek
a fényt.

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hüvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.

A Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az útján:

s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.

(Szabó Lőrinc)

Ezt a falut a hegyek

a markukban tartják.

Szél nyargal a dombokon,

megfésüli a fenyvesek

ázott gyapját.

A csöndön át fölhallatszik

a források elvesző vergődése.

Erdőszagú embert szimatolnak

a kutyák, fáradt lépései

az árván maradt erdők

avar sziszegését hozzák.

Hánykolódik, vergődik

ágyában a patak is, mint

emberben az összeszűkült ér,

egyre vékonyodva.

A hold beszövi sápadt

fénnyel a rétek páráit,

takargatja kövér köd-

dunnákkal.

Egy fodor se' lebben
A csöndes tavon;
Csönd van a szivemben,
Nincs dal ajkamon.

Csillagok felettem,
Lenn is csillagok...
És mindent feledtem,
Azt is, ki vagyok.

Feledem, mit türtem,
Hány vihar üzött...
Lengtek már az ürben
Csillagok között.

Ringok csillagfényben
Nesztelen vizen...
Hogy valaha éltem,
Már azt sem hiszem.

Álomba hullt az erdő észrevétlen, 
lombot a levegő mozdítni renyhe
s illatot sem hord, s elhallgat a csendbe 
madár a fán s a béka tó vizében.

A szentjánosbogár, mint szikra, éjen 
s alvókon átlibben a levelekbe
s édes álmok körtáncában kerengve 
lelkem elmerül a csend gyönyörében.

De lám! hirtelen zúgás kél a fákon,
kedves álmokból vissza kell találnom,
komoly hang beszél most hozzám a csendben;

a felriadt lélek figyel a szélben,
mely mint atya szól játszó gyermekéhez, 
figyelmeztet, ideje hazamennem.

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

Nyugat felé, az őszi dombtető
élén a Nap úgy fekszik a haraszton,
mint lázra gyúlt, beteg hercegkisasszony,
vagy kéjbe fáradt, lusta szerető.
                                                  
Kis ideig még ott remeg a képe
hunyó zsarátként a patak szinén;
pár perc - és mint hangját vesztett szirén,
alámerül futó habok ölébe...
                                                            

De állig kopott-zöld párnákba bújva,
arany sugárból sodrott langyos ujja
még utoljára megsimítja arcom.

A virág színe
A szabad sztyeppén
Mily csodás!
Az azúr égbolt
Szivárványa sincs
Oly csodás.
Az értelem,
Ha tiszta,
Oly gyönyörű
A csillogó napfény
Sugara sincs
Gyönyörűbb!
A virág szépségét
A gyökér nedve
Táplálja.
Az értelem szépségét
A gondolat ereje
Táplálja.
A termékeny gyökér
Nem kell hogy
Szép legyen.
A gondolkodó ész
Nem kell hogy
Szép legyen.
A virág csupán
Akkor szép, ha
Kívül szép.
Az értelem csak
Akkor szép, ha

Belül szép.

Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derű és mennyi nyugalom,
A felhők úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.

Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végső csókjából fakad az.

Az ember nézi az alkonyt, szivében
Szeretne ő is békét és derűt,
És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,
Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,
Mily idegen már tőle a világ
És a halálra gondol, mely kitépi
Lelkéből vérző gondjai nyilát.

 Zsenge fácska voltam,

Nem tudok megszületni,
már látszik a fejem,
ahogy áttört a burkon,
a vastag egeken,


görnyedek és üvöltök,
örökös embrió,
szívemben félelem van,
húsomban semmi jó,


a fölrepedt tojásban
héjasan és vadul,
szilánk közt megszorulva,
ahogy az ék szorul,


tagjaim összegyűrve,
a szülőutakon
hasít a húsban élő
és közös fájdalom,


a véres alabástrom
edényen át, örök
csúszásban, tapadásban
kiáltok és nyögök,


térdem mellemre zárom,
magamra guggolok,
hurok vagyok magamnak
s fájok, ahogy tudok,


recsegek, török, élek,
pereg a vér, a víz,
úgy fájok önmagamnak
és az anyámnak is.

Még rémület fog el, hogy tervezem,

véget vetek a veled való kapcsolatnak,

de megfészkelt bennem a gondolat

és ki fogja költeni tojásait.

A gyönge csőrök szerelmem szétszedik.

Először hűvös érintés aztán élesebb, gyorsabb,

mindig ugyanott, követelőző, ellenállhatatlan

vágy idegeimben: mindentől szabadulni.

Rettegve gondolok eljövendő életemre.

Nem volt senkinek közele édesebb,

sötétbarna ajtók mögött a virrasztás veled –

A végső nap után ujjongó hangzavarra ébredek.

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám, 
és nézz reám este, ha lehunyod, 
engem nézz, mikor hó suhog, 
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán! 
Első és utolsó mozdulatod 
engem nézzen, mikor már szó vagyok, 
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod – 
éj-nap nyakába vetve, ellobog. 
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok. 
De nézz utánam, s én visszafordulok, 
átkelek újra érted az éjszakán.

Ősz lépeget a lombokon,
talpa vörhenyes sár, agyag,
a boldog zöldre ráragad,
– föld felé hull a homlokom.
Hozzád szeretnék menni most,
jaj, elrontottuk! Nem lehet,
nem volna most már enyhület,
pedig meglásd: kifoszt,
kifoszt így minket az idő.
– Ha ostorát emelte ránk
a rossz világ,
mért nem öleltük reszkető
testünket egybe? Ó, miért
bántottuk egymást még mi is?
Kimondom a nevedben is:
botlott, kitért órák ezek,
jobban szeretnéd, tudom,
ha ujjadat csókolgatnám,
s térítgethetnéd fejem öledből.

és aztán nincs vége, 
így megy ez tavasz óta, 
ha a Fényesség örök, hát 
kegyetlenül örök a nóta.

Már itt hullámzik köröttünk, 
s a szárbaszökkentet elviszi 
még mielőtt fejét önként lehajtaná, 
de a dal fönt fényesen hiszi, 
hogy a Föltámadott igéit mormoljuk alá.

S riadtan kérded: 
még hány temetésen találkozunk össze, 
amíg rám vagy rád kerül a sor? 
Tudom mikor átnézel a kandeláber-erdő 
nyiladékán, szemedben füstöl a fasor.