Kosztolányi - 1928

„ A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.
Ez a kor néma. Hangtalanul olvas, hangtalanul ír.
Az ősi közlőforma azonban a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük,
valahányszor verset szavalnak. Ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a
szóval, mely a könyvben térbeli életet élt, az időben találkozunk.
Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté. Halljuk, amint a
hangok elmúlnak egymás után, mint az élet. Másrészt tudjuk, hogy a vers
nem múlik el. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a
végtelennel való küzdelmét, ki emberui nyelven nyújtja az istenit: a
mulandóság formájában az örökkévalóságot.”