Koszonet Orban Viktornak ( 2013-as arviz)

Magyarorszag Nepe
az On Nepe!
A Nep buszke es elegedett,
ezt hivjak ugy,
Hazaszeretet!
Onfelaldozo munka,
jo csapat, kitartas,
koszonet Miniszterelnokunknek,
a Nep halas!
Egy mindenkiert,
Mindenki egyert
ez a mondas jarja,
Nepunknek van Embere,
van Vezere, Hazaja!
Elertuk celunkat
sebbel- lobbal,
de nem ugy, hogy hazudtunk
ejjel meg nappal!
Ejott a viz,
a megprobaltatas kezdete,
a jo iranyitas
es a csapatmunka
ezt mind leteperte.
Az emberi letben,
a segitokeszsegben
nincs az a sziv,
mely megtorhetetlen.
Idosek es Fiatalok!
Nok es Gyermekek!
Egyseges orszagkent
segitkeztetek!
Katonaink! Hoseink!
koszonjuk Nektek,
Erot, Egeszseget
es pihenest erdemeltek!
Legyen hat az osszetartas
Nepunk dicsosege,
A Nepnek, kinek Vezer nelkul
nem jott volna ossze.
Koszonjuk Miniszterelnok Ur
a peldamutatast,
A gyozelemhez elvezeto
munkat es kitartast!
Elnokhoz meltoan
reszt viselt a bajban,
Nepe kezet fogta
sarban es viharban.
Irigyek es tamadok
voltak, vannak es lesznek,
de mi a Beket valasztottuk
es a koszonetet Onnek!
Isten aldasa,
Haza es Szeretet!
Legyen ez a jelszava
Orszagunk Nepenek,
Mi tovabbra is kitartunk
Orban Viktor mellett!

A jo Isten aldja meg Orban Viktor Miniszterelnok Urat!

Válasz

Wiktor Borisza
Árvízi emlék

Mit visz a víz? Éjjel mint surranó tolvaj,
csöndben tépi le a part falát,
A fák, mint néma csónakok:
döngetik a gátat már.

Mit visz a víz?
A város alszik mélyen,
nem gondol a veszélyre.

Rémült valóság, mi felriaszt,
A vészharangot veri egy paraszt.
A másik már fut kiáltva, óbégat,
Oda van minden! Árad a Tisza!

S látom, mint hullámzik az éjen át,
ledöntve mindent, mi útjában állt.
Már csónakok jönnek, lámpák égnek,
elúszik minden a sötétségben.

A templom, a tér s az utcasor
mind elmerülnek: tán sohasem volt.
Menni, menteni életet-vagyont,
mert nem kímél senkit, sem kicsit sem nagyot.

Szegény, gazdag - nem számít már,
kezet nyújt, mentőt ellenség s barát,
nem nézni, milyen kereszt, mit hord,
hitetlen, katolikus vagy zsidó.

Egy asszony kiált, hívogat,
megbomlott haja, szőke fénye,
gyermekét szólítja rettegve, félve.
Sikolya tör csendet a sötétségben.

Nézni és nem látni,
Mi volt s most odavan.
Az éjben egy város
tűnt el nyomtalan.

Az ég alja vörös, hajnallik már,
de őrültté lesz, az aki körbelát.
Házak, tornyok, iskolák,
a föld, jószág, elnyelte az ár.

Sírjon ki él és megmaradt,
mert minden odavan.
Várni, mit hoz a holnap,
tán reményt és boldogulást...

A város ma szép, szebb mint valaha,
uralja a folyó partját vigyázva,
s emlékezik évről évre sorra,
nem felejtve a küzdőt s a holtat.

Szeged, 2009.

Válasz