Az Úr nekem mindig annyit adott, hogy éppen elég
volt. A nyolcvanas évek közepén, egy rendőrségi kihallgatás végén -
volt egy vádemelési javaslat államellenes izgatás miatt, ami háromtól öt
évig terjedő szabadságvesztéssel jár - az egyik tiszt előadta: „Ön a
szocializmusban tanult, köszönje meg a szocializmusnak amit tud, és ne
beszéljek a rendszer ellen. De ha mégis beszélne, ne kérjen érte pénzt.”
Ekkor én azt válaszoltam: „Rendben, nem kérek el érte pénzt…” Nos,
azóta valóban nem kérek pénzt. Ha adnak, adnak, ha nem adnak, nem adnak.
Beszélgetés Dinnyés Józseffel
|
Évtizedek óta – lassan már fél százada – énekel egy szál gitárral megzenésített verseket. Nem vált ez unalmassá?
Minden egyes vers más hangon szól, és minden költő másik hangszer. A
magyar költészet egy hatalmas szimfonikus zenekar: valaki pöntyög,
valaki motyog, vannak gordonkahangú költők, és vannak harsányak is. A
versek ritmusa és zenéje tükrözi ezt. Vannak visszafogottak, Buda Ferenc
műveiben például a hasító verssorok nem engedik a rímet megérkezni, és
van olyan költő, aki csak önti egymás után a sorokat, itt Tóth Árpádra,
Juhász Gyulára, Kosztolányira gondolok. Néha Radnótinál is sodródnak a
szavak, szótagok egymás után, a belső rímek hoznak egy-egy
dallamfordulatot, amitől nem tud a szöveg monotonná lenni. Ha egy
verssorozatot úgy tudok megmutatni, hogy mindez ki is derüljön, akkor az
mindenképp öröm. Fontos, hogy a hallgató érezze azt, hogy ha ez után a
vers mögé amaz kerül, akkor az mit jelent. Hogy ez több, mint pusztán a
szövegek tartalmi kapcsolódása, hiszen egy invenció megjelenése is. A
versek ölelkeznek. Ahogy a szókincs is épül, a versek is egymásra
épülnek ekképpen.
Mindig műsorban gondolkodik? Az nem fordulhat elő, hogy a program ad hoc jelleggel a helyszínen álljon össze?
Természetes előfordul ez utóbbi is, például olyan esetben, amikor
kiderül, hogy olyan helyre hívnak, ahol már többször voltam, és valami
csoda folytán az eddigi életem összes nézője jelen van. Nagyobb
városokban nem ritka, hogy a közönség soraiban nincs olyan, aki először
hall engem. Nos, ilyenkor nincsen szerkesztett műsor, el kell felejteni
mindent. Ilyenkor a cigány-effektus jön elő, kinek mit húzzak a fülébe.
Ilyenkor érzelmek és baráti szálak fonódnak össze.
Sokat szerepel. Nem érzi néha hakniszerűnek a munkáját?
Ebben a műfajban nincsen hakni, minden fellépés más. A szórakoztató
iparban működik csak az, hogy ugyanazokat a poénokat ugyanazokkal az
eszközökkel ellövöd, itt nem. A hakni egy gépiesen elismételhető
produkció, én pedig mindig közönségtől teszem függővé, mit választok. Ez
az első három-négy dal után kiderül.
Megéri ez anyagilag?
Az Úr nekem mindig annyit adott, hogy éppen elég volt. A nyolcvanas
évek közepén, egy rendőrségi kihallgatás végén - volt egy vádemelési
javaslat államellenes izgatás miatt, ami háromtól öt évig terjedő
szabadságvesztéssel jár - az egyik tiszt előadta: „Ön a szocializmusban
tanult, köszönje meg a szocializmusnak amit tud, és ne beszéljek a
rendszer ellen. De ha mégis beszélne, ne kérjen érte pénzt.” Ekkor én
azt válaszoltam: „Rendben, nem kérek el érte pénzt…” Nos, azóta valóban
nem kérek pénzt. Ha adnak, adnak, ha nem adnak, nem adnak.
|
Erősen magyarságban gondolkodik…
Miután magyar versekről van szó, kétségtelenül. És ez nem
magyarkodás. Például Rába Györgyről nem lehet elmondani, hogy úgy
magyaroskodó költő, mint Sinka István… A pontos fogalmazás, és a
mellérendelő képhasználat teszi ezeket a verseket igazán fontossá. A
mellérendelő képhasználat a népköltészetre is nagyon jellemző. Minden
magyar vers jellegzetessége ez. Képekben fogalmaz, és soha nem a
cselekmény fölé teszi jelzőt, hanem mellé. A költészet nyelvének
nyelvészetével ezt pontosan le lehet írni. Az ilyen verseket helyezem
előtérbe, mert ezek a közgondolkodást jobban segítik. Minden
megzenésített versnek megvan a maga legendája. Vannak bujdosó versek,
például Utassy József Zugmárcius című műve, vagy Kormos Istvánnak a
Kihantolt sírra című verse. A magyar költészet minden korban produkált
olyan alkotásokat, amelyekről a hivatalos körök másként gondolkodtak.
Ezeket hívom én bujdosó versnek, valamint a határon túli költészet egyes
darabjait. Ezeket meg kell mutatni. Föl kell emelni ezeket a verseket,
hiszen a vers nem csak arra való, hogy újabb és újabb érzelmeket,
gondolatokat szüljön, hanem emlékeket is kell ébreszteni, hiszen ezek az
emlékek tartanak össze minket.
A rendszerváltás után nem volt talajvesztettségi érzése? Hogy már nincs olyan ereje a versnek, mint annak előtte?
Éppen hogy most lett erősebb. Azt vettem észre, hogy egyre többször
jegyzik meg, hogy a vers elárvult, egyre kevesebben olvasnak, egyre
kevesebb kötet fogy. De ezzel egy időben fölfedeztetett az is, hogy
szükség van a versre. Egyre többen érkeznek olyanok is az előadásokra,
akik alig egy-két vers miatt jönnek hozzám, hogy bővítsék az
ismereteiket.
Hogy jutott el a versig?
Nagyon régen kezdődött. Szegedi vagyok, szeged minden ambícióját
átvettem vagy fölszedtem magamra. A múzeumok világát, a könyvtárak
légkörét, az utcák hangulatát, a történelem emlékeit. Szeged nyitottsága
nagy hatással volt rám. A szegedi kortárs költőkkel itt ismerkedtem
meg, nevezetesen Szepesi Attilával, Veress Miklóssal, Rigó Bélával.
Együtt voltunk ifjak - csoda, hogy megszerettem a verseket? Eleinte
saját szövegeimet zenésítettem meg, és ezek a költők elkezdtek segíteni
nekem. Aztán már Kecskeméten nem tudtam kikerülni Buda Ferencet,
Nyíregyházán Ratkó Józsefet, Budapesten Nagy Lászlót, Juhász Ferencet,
Pécsett Csorba Győzőt, Csordás Gábort. Együtt lettünk felnőttek. A
szemem láttára lettek a Kilencek szerkesztők, váltak országos hírűekké. A
költészet jelen volt a közgondolkodásba, így került az én repertoáromba
is… Nem lehetett kikerülni a barátaim szövegeit. 1963-ban kezdtem
énekelni, ’75 körül vált úgymond kikerülhetetlenné a munkásságom. Akkor
már úgy emlegették a munkáimat, hogy ezek a Dinnyés dalok. Akkor már
tudtam, hogy jó úton járok… Akkor már a fiatalabbak is kezdték – a saját
hangjukat keresve utánozni ezt a fajta stílust.
|
Nincs magában szakmai féltékenység az újak iránt?
Ugyan már. Inkább én keresem és hívom őket a koncertekre. Magamról
tudom, hogy az első években milyen egyedül éreztem magam és ez mennyire
rossz volt. Nekem csak rendőrség és sanzonbizottság jutott, hivatalnokok
hada, és a KISZ KB. Nem szeretném, hogy a mostaniak bármi hasonlót
érezzenek. Az pedig kortól függetlenül fontos, hogy a költők versei
megszólaljanak. Nem szabad az újak elől elzárkózni.
Egész életében kortársakkal foglalkozott. Mi a terve a legfiatalabb költőnemzedék munkáival?
Gyakorlatilag 1988-ig, a szocializmus utolsó lélegzetéig betéve
ismerem a magyar irodalmat. Óriási dossziéim vannak tele költeményekkel,
megtöltenek egy negyven fiókos papírszekrényt. Ennyi verset ritkán
látni együtt egy prózai lakásban… Aztán megjelent az az irodalom, amit
lehet posztmodernnek hívni – egyébként nem szeretem az elnevezéseket,
még azt az elnevezést sem, hogy reneszánsz, elég az évszám – amivel
zenészként nem tudtam mit kezdeni. De gyűjtöm az újakat és örömmel
látom, hogy egyre több olyan költő van, akit már nem lehet lefordítani
németre vagy angolra. Ennek örülök, mert ez azt jelenti, hogy
megjelentek újra azok a jegyek, ami miatt a magyar verset szeretem. A
ritmusuk, metaforáik, jelzőik alapján alkalmasak lettek a
megzenésítésre. Készülök is kiadni egy CD-t az új költők új verseivel.
Nagy kincsei vannak a fiatal irodalomnak, amiket fel kell használni.
|
|
Kommentáld!