Van számomra egy különleges szerelem – a vers. Éget és vágyakat kelt, gyötrelmes, ha nem érinthetem, hiányzik, ha nincs velem. Szelíd és buja ölelése több a fellobbanó szerelemnél. A jó vers meggyullad bennem, életet lehel a szavakba, muzsikál. Érzelmem és értelmem lázasan kutatja a megfejthetetlen csodát. Irigykedem és bámulom a költő Istentől eredeztetett képességét: aki bravúros sebészként metsz ki egy szeletet a világból, és átnyújtja nekem. Vonzalma tartósnak bizonyult, hiszen évtizedek óta mondom, olvasom, hallgatom. Szerelmet, életet, egzisztenciát köszönhetek a versnek.
Szeretem és tisztelem a jó versmondót, aki önnön képességével, saját gyötrelmével, tudatán átszűrt költői gondolatokkal, értelemmel, érzelemmel ajándékoz meg engem. Vallom Kosztolányi hitét: „A szavalás értelme: A vers néma. Adj neki hangot! A vers könyvben halott. Keltsd életre! Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.” 
Az életre keltés ugyanolyan ihletett állapot, mint alkotása! Szeretem a vers tolmácsolóját; ha tehetséges és képessége átsüt a szövegen, ha úgy képes számomra átadni a költői szöveget, hogy az magán viseli a „hic et nunc”élményét. Szeretem a jó versmondót, előadót, szavalót, bármilyen „státusú” is legyen.
Szeretem a jó „amatőr” versmondót, mert teljes hittel adja önmagát!

Mi a versmondás?

A versmondás, az irodalmi alkotások (versek, prózai művek) művészi élőszóbeli (akusztikai) megjelenítése, előadása; olyan primer és szekunder alkotás (produktív, illetve reproduktív), művészeti tevékenység egyszerre, amelyet egyrészt a vers tartalma, szövege, másrészt az előadó (versmondó, szavaló) egyénisége, habitusa, világlátása, gondolkodásmódja és tehetsége – olvasata – határoz meg. A versmondó a nyelvtani és szövegejtési szabályokhoz igazodva közvetíti, (reprodukálja) a költő gondolatát, a vers tartalmát, azt az érzést keltve, mintha a vers – a versben meglévő gondolat – a költői eszközök (képek, rím, ritmus stb.) segítségével, itt és most születne meg, amely egyben saját élménye és olvasata a versmondónak.
A vers- és prózamondás nem egyenlő csupán az adott vers vagy prózai szöveg„szó szerinti” megtanulásával és felmondásával, azaz reprodukciójával. A vers előadásának középpontjában egyszerre ott kell lennie a műnek, a versmondó közlési szándékának – vagyis az ő olvasatának – és teljes személyiségének, mert csak ebből születhet meg a valóságos művészi élmény, s válhat beavatottá a hallgató.
Kik tekinthetők versmondóknak? Azok, akik valamilyen meghatározott gyakorisággal nyilvánosan, azaz közönség előtt, a művészi megszólaltatás igényével verset mondanak? Esetleg azok a fiatalok is, akik évente csak egyszer-kétszer vesznek rész valamilyen versmondó eseményen, iskolai ünnepségen? (S most ne firtassuk, hogy milyen késztetéssel: önként, mert szükségét érzik, hogy a versek által közöljenek valamit, vagy valamilyen„szelíd” szülői vagy iskolai, illetve pedagógusi presszió hatására?) Vagy csak azok az ifjú vagy már felnőtt előadók, akik „élethívatás-szerűen” és megszállottan – még ha nem is kenyérkereső foglakozásként – életük (szabad idejük) jelentős részét a verstanulásnak és a versek művészi (színvonalas) megszólaltatásának szentelik? Nyilvánvaló, hogy ez utóbbiak tudnak alapvetően megfelelni annak a követelménynek, hogy a vers „művészi módon”szólaljon meg. E tanulmány keretében – mivel az amatőr művészeti mozgalom egyik igen népszerű és sokak által gyakorolt ágáról van szó, továbbá mivel az életkor, a színvonal tekintetében rendkívül tagolt – mindazokról szólunk, akik rövidebb vagy hosszabb ideig verset mondanak, és a közfelfogás szerint is versmondóknak tekintetnek.

A versmondás történetének vázlata 

Az írásbeliség megszületése előtti történelmi időkben született a poézis, amelyet ősköltészetnek nevezünk. A primitív népek kultúrájának tanulmányozása tette ismertté azokat a munkadalokat, amelyek bizonyítják, hogy az ősköltészet a munkavégző ember történetének a kezdeteihez nyúlik vissza. A költészet legősibb formáit és előadásának módját őrizte meg például a polinéziai Maorik-szigeteken feljegyzett munkadal, amelyet a ritmikus beszéd, a mozgás és a tánc, valamint az ének egysége jellemzett. Valóságos célja azonban nem a gyönyörködtetés volt, hanem a varázslat. József Attila erre az ősköltészetre utal, amikor azt írta: „Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polinéziai műszavával élvén tondiját, s ez sikerül is annak, akinek mana-ja vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is táltos vajákos, bűbájos.” 
A szavalt vers az európai kultúrkörökben az antikvitás idején jelenik meg. Az előadó-művészet mérhetetlen időkkel régebbi a színháznál – írja Hegedűs Géza. „Bárhol és bármikor keletkezett színházi kultúra, ugyanott már minden emberemlékezetet meghaladó idők óta volt előadó-művészet. Aiszkhülosz, aki az i. e. V. század folyamán a tepsziszi kezdeményből tulajdonképpen kiformálta a dráma műfaját, maga mondotta magáról, hogy ő csupán morzsákat gyűjtött Homérosz dúsan terített asztaláról. (…) Ezeket akkor már évszázadok óta mondták a hivatásos hősénekmondók, a rhapszodoszok és utódaik.” 
A hősi énekek lényege a szöveg volt, ezt kísérték a rhapszodoszok, pengetve a húros hangszert, amikor nyomatékot akartak adni a mondanivalónak. 
A mai értelembe vett lírai költészet a kezdetekben énekként jelenik meg:Sappho és Alkaiosz versformái dallamszkémák. „… az érzelmi költészet, ellentétben az elbeszélő költészettel, énekelt vagy leginkább is énekbeszéddel mondott, lantkísérettel, olykor fuvolakísérettel.” A fejlődés az énekelt szövegtől a dallamos recitáláson és a háttérzene-kíséreten keresztül a tiszta szövegmondás felé haladt. Ezt az utat tette meg a középkori lovagköltészet előadása is. Balassi még dallamokra szövegezte verseit, de ezeket már kinyomtatták, és hangsúllyal értelmezve olvasták fel.
A versmondás vagy az előadó-művészet színterének, a pódiumnak, szintén megvan a maga fejlődéstörténete, amely a lanttal és fuvolával kísért ókori verselőadóktól a középkori dalnoklovagok dalnokversenyén, a műkedvelő mesterdalnokok egymást szórakoztató rímjátékán keresztül egészen XVI–XVII. század spanyol barokk színház gyakorlatáig csiszolódik.
A spanyol színházban – mivel még nem volt függöny – a díszletek átrendezése közben szórakoztatni kellett a közönséget. Erre a célra alakították ki a nézőtér egyik sarkában felállított pódiumot, amelyet „esztrádnak” neveztek. A színpad átrendezése közben a pódiumon jeleneteket, úgynevezett közjátékokat játszottak, illetve zenéltek, vagy verseket mondtak. Ez a színpadrész lett a vers pódiuma. A spanyol esztrád tekinthető tehát az európai kisszínházak elődjének, amelyek teret adtak a versmondásnak, az előadó-művészetnek.
Böhm Edit „A versszavalás történetének néhány tanulsága” című tanulmányában írja, hogy hazánkba az 1790-es években, a németesítés ellenhatásaként a diáktársaságokban kezdték el programszerűen mondani magyar költők, mindenekelőtt a kortárs magyar költők verseit. Erre a célra a diákok maguk alakítottak önképzőköröket, magyar társaságokat, amelyek évente egyszer nyilvánosan is szerepeltek. Előadásaikra ilyenkor nemcsak a tanáraikat hívták meg, hanem a város polgárait is. Az ilyen nyilvános előadásokat örömünnepnek nevezték, ahol saját szerzeményeiket és a korabeli költők alkotásait mutatták be. Céljuk természetesen nem egy önálló művészeti ág létrehozása és elterjesztése volt, hanem a magyar költészet és a magyar nyelv fejlesztése és terjesztése. A szavalás művészete tehát a nemzeti függetlenség és a nyelvújítás jegyében született meg, s így mindenekelőtt politikai célt szolgált. A tanintézetekben természetesen mindig hangsúlyozták a szavalás erkölcsnemesítő, elsősorban hazafiságra nevelő célját is. Ugyanezen célokkal s ugyanebben az időszakban alakultak meg az első magyar színtársulatok is, melyeknek tagjai többségükben szintén diáktársaságokból kerültek ki.
A hazai professzionális versmondás vagy szavalás a nemzeti színjátszás megjelenésével és fejlődésével egy időben alakult ki. Az 1830-as években először a szalonok felolvasóestjein, majd a hangversenypódiumokon és a színpadokon jelenik meg vers, kiváló színészek tolmácsolásában. Rakodczay: Egressy Gábor és kora című kötetében írja: „Ez időben Egressy a Kunewalder-Házban lévő ’Pesti (később Nemzeti) Kör’ tagja lesz, ahol Vörösmarty vezette be. Itt hetenként szavalja a Garaytól, Bajzától, Vörösmartytól kapott költeményeket, s minden szavalatáért egy-egy arany tiszteletdíjat kapott.”
Az ősi „szó” szavunk egyik származéka a szavalás, a népnyelvből ismert „sokat beszél, felesel” jelentésben. A szót a nyelvújítók emelték be a köznyelvbe, az eredeti és a mai használattól is eltérő, tágabb jelentéssel: a beszédművészet megnevezésére. Addig ugyanis csak latinul deklamáltunk vagy orátorkodtunk. A XIX. század elején tehát a szavalás magában foglalta a szónoki mű előadását, a színészi beszédet és a versek művészi előadását is. Ez, a beszédművészet mindhárom ágában egyértelműen pozitív jelentés először a szónoklattanban vált pejoratív minősítéssé a XIX. század végén. Ekkor már csak arról a szónokról mondták, hogy szaval, aki szépen megfogalmazva, hatásosan adta elő tartalom nélküli mondanivalóját. Nagyjából ebben az időszakban kezdett átalakulni a színészi patetikus, deklamáló játékstílus is a korszerűbb, jellemábrázoló, a köznyelvhez közelítő, természetesebb színpadi beszéddé.
A „szavalás” szó története sokat elárul e művészeti ág hazai történetéről is, hiszen, amíg ez a tevékenység nálunk nem létezett, nem volt szükség arra sem, hogy a magyar nyelvben ezt megfelelő saját elnevezéssel illessék.
A szó megalkotása akkor vált szükségessé, amikor Magyarországon már kialakult a versek nyilvános, művészi igényű előadásának a szokása. Nálunk ugyanis a verseket évszázadokon át énekelték, s azok gyakran „nótára” íródtak, vagyis dallammal együtt születtek.
Az iskolában a diákok tanultak ugyan verseket, s azok szövegét fel is kellett mondaniuk, de ez részben latinul történt, részben nem párosult művészi igénnyel. Akkor lett önálló a versmondás, amikor a vers levált a zenéről, a dallamról, és saját zeneiséggel rendelkező szöveggé alakult. Ez pedig nálunk nagyjából egybeesett a magyar nyelv egységesülésének, programszerű fejlesztésének az időszakával.

A versmondás változásai a közelmúltban

A magyar nyelvű vers- és prózamondás és annak nagysága – mondhatnánk, ha nem lenne a mennyiségnek pejoratív felhangja – tömegessége az elmúlt ötven-hatvan év eredménye. 
A versmondás gyökereit az iskolai oktatásban kell keresnünk, hiszen a magyar irodalom tanításának keretében sajátítják el a diákok azokat az alapvető irodalmi ismereteket, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a versek megértéséhez és elmondásához. Kezdetekben a verstanítás és tanulásamemoriterként működött, azaz a tanulóknak azért kellett verseket tanulniuk, hogy „élesítsék elméjüket”, gyarapodjon szókészletük, fejlesszék tanulási,„bevésési” képességüket.
Az iskolai oktatás – leginkább a középiskolai – felismerte a versmondásban rejlő pedagógiai és természetesen művészi lehetőséget, ezért – bár a különböző korok tanterveibe ilyen jellegű képzési követelmény sohasem került be – egyre több, elsősorban az iskolai oktatáshoz, illetve a tananyaghoz köthetőversmondó versenyeket hirdettek az általános és a középiskolás diákság részére. Természetesen mindig is voltak olyan középiskolák – többnyire gimnáziumok – és ami még fontosabb, olyan pedagógus egyéniségek, akik szükségesnek tartották a versmondás tanítását.
Az ezerkilencszázötvenes -hatvanas -hetvenes évek a költészet, a vers és természetesen a versmondó – hasonlóan más amatőr művészeti ágakhoz – a különböző társadalmi és politikai ünnepek „főszereplőjévé” vált. Az ünnepi műsorokban elmaradhatatlan volt a lelkesítő szavalat.
Az amatőr versmondásnak ekkor még nem voltak igazi fórumai, egyedül a különböző szintű művészeti szemléken nyílt lehetőség arra, hogy a versmondók bemutatkozzanak.
A hatvanas évek irodalmi színpadi mozgalma (melynek hatása még a hetvenes évek elején is érezhető) jelentős lendületet adott a versmondásnak, hiszen ennek a színjátéktípusnak az alapanyaga többnyire – legalábbis a kezdetekben – a vers volt. Sorra születnek az együttesek, amelyek többsége szakított a hivatásos színházművészet utánzásával, és új színjátéktípusokat hozott létre.
Ezek közül is az egyik legelterjedtebb a lírai oratórium volt. A lírai oratóriumot előszeretettel választotta a pódiumi színjátszás a hatvanas-hetvenes években, a kollektív művészi kifejezés eszközeként, s a közel húszezer fiatalt számláló mozgalomnak igen fontos szerepe lett a magyar és az egyetemes líra megismertetésében. Sajátos színpadi dramaturgiája révén különleges színházi-közösségi élmény (esztétikai érték) létrehozására voltak képesek. A szerkesztett műsorok egy része költői életműveket mutatott be, de születtek olyan irodalmi koncertek, összeállítások is, ahol egy központi gondolat jegyében válogatták össze, szerkesztették egybe a verseket, versrészleteket, a dramatizált novellákat és a zenét.
Ez a kor ismételten felfedezi magának a többszólamú szavalás vagy másképpen a hangokra komponált szavalókórus közösségi élményében rejlő hangulati és esztétikai hatását. Ezért az irodalmi színpadi korszak egyik hatásos színpadi eszközévé vált.
(Természetesen nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy ebben az időszakban milyen kitüntetett szerepe volt a költészetnek vagy tágabban az irodalomnak. Ez az a kor, amikor egy-egy verseskötet vagy valamilyen fontos vers megjelenése és természetesen előadása – mint például az Egyetemi Színpadon elhangzott költői estek, bemutatók – valóságos közönségérdeklődésre számíthatott.)
Az akkori színjátszók vagy fogalmazzunk pontosabban, az irodalmi színpadi tagok többsége „versmondó” is volt, és nem csupán abban az értelemben, hogy egy adott előadáson verset mondott, hanem úgy is, mint a versmondó események – legfőbbképp versmondó versenyek, fesztiválok résztvevője vagy éppen önálló estek – főszereplője. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az a közel húszezer színpadi tag, ugyanannyi versmondót is jelentett. Az irodalmi színpadi mozgalomnak, a lírai oratóriumnak nagy szerepe és hatása volt abban is, hogy új formákat, magvalósítási módokat kísérletezett ki a versek megszólaltatására.
Meggyőződéssel állíthatjuk tehát, hogy ez a korszak a hazai versmondás egyik igen fontos megújító szakasza, mert ebben a mozgalomban gyökerezik a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kibontakozó és igen erőteljesen viruló versmondó mozgalom. Jelentős az állami mecenatúra, és a média is megkülönböztetett figyelmet fordít a versmondókra. Soha nem látott közelségbe kerül a költő és versmondó. Az irodalom irányítói, szervezői is felismerik a versmondó mozgalomban rejlő hallatlan erőt és a költészetet népszerűsítő „hasznát”, ezért többek között számos verseny, esemény támogatója, meghirdetője lesz az Írószövetség. 
Szinte évente születnek jelentős versmondó események, elsősorban felfutásos rendszerű versenyek: József Attila, Ady, Babits, Illyés, Auróra, melyeknek elődöntőit a rádió, döntőit a televízió közvetítette. Jelentős irodalmi személyiségek, írók, költők: Juhász Ferenc, Nagy László, Rab Zsuzsa, Fodor András, Simon István, Buda Ferenc, Vas István; irodalomtörténészek: Béládi Miklós, Domokos Mátyás vesznek részt ebben a munkában. Okos tanácsokkal, ismeretterjesztő szándékkal elemeznek a nyilvánosság előtt egy-egy elhangzott verset és a versmondók teljesítményét. Ezeknek az eseményeknek a szervezője a Magyar Művelődési Intézet jogelődje, valamint a Magyar Rádió és Televízió volt.
A nyolcvanas évek vége, a rendszerváltozás időszaka, más művészeti ágakhoz hasonlóan, a versmondásnak sem kedvez. Egy-két kivételtől eltekintve sorra szűnnek meg a nagy hírű, a sok fiatalnak és felnőttnek bemutatkozási lehetőséget és szakmai inspirációt nyújtó versmondó versenyek. Eltűnnek az ifjúsági klubok, amelyek fontos helyszínei voltak az író–olvasó találkozóknak, verskoncerteknek, verses összeállításokat bemutató csoportoknak. A vers szép csendesen teljesen eltűnik a médiából is, s vele együtt az amatőr versmondás is elveszti korábbi megbecsültségét és a nagy nyilvánosság előtti megmutatkozási fórumait. Egyedül a kétes értékű, négyévente ismétlődő „Ki mit tud?” adott némi – nagyon halovány – alkalmat arra, hogy a legjobb versmondók az ország nagy nyilvánossága előtt megmutatkozhassanak, de ez sem szakmai fórumnak, sem élő, saját közönségének élményt nyújtó előadásnak nem volt tekinthető.
A kilencvenes évek első néhány éve, hasonlóan más művészeti ágakhoz, a zavart helykeresés, a bizonytalanság és a radikális csökkenés időszaka. A versmondás visszavonult az iskolai falak közé, a korábbi jelentős versmondó eseményeket, versenyeket szervező országos szervezetek száma tovább csökkent – megszűntek, vagy átalakultak –, így eltűntek a támogatók, a mecénások is. A versmondó mozgalom egyik legfontosabb szervezői, a megyei művelődési központok saját létük bizonytalanságával voltak elfoglalva, vagy éppen tevékenységük feltételrendszere egy szolgáltató irodává zsugorodott, így korábbi erejük és befolyásuk a minimálisra csökkent.
A nyolcvanas évek végének traumatikus hatását, a kilencvenes évek elejének rövid bizonytalanságát követően az évtized közepére fokozatosan újra erőre kapott a hazai vers- és prózamondás. Egyre többen ismerték fel újra a versmondó mozgalom valóságos eredményeit, és elsősorban a fiatalok körében kifejtett pozitív hatását. A hetvenes-nyolcvanas évek versmondó egyéniségei, népművelők, versmondással foglalkozó szakemberek –egymással szövetkezve – fokozatosan újra kialakították azokat a műhelyeket és közösségeket, versmondó versenyeket, amelyek napjainkra a mozgalom stabilitását biztosítják.
A 90-es évek elején jelentek meg először a hazai versmondó versenyeken és a különböző eseményeken a határainkon kívül élő fiatalok. Először csak néhányan, majd ahogyan az egyes országokban változtak a politikai viszonyok, és enyhült a feszültség, egyre többen érkeztek a Felvidékről, Erdélyből, illetve a Partiumból, a Vajdságból, Szlovéniából, Horvátországból és a Kárpátaljáról. Lehetőségeikhez mérten mind többször jöttek magyarországi versenyekre, és egyre több és egyre nyitottabb kapcsolat alakult ki a környező országokban működő versmondókat segítő szervezetekkel, a versenyeket szervező intézményekkel. A határon túli versmondók magukkal hozták szülőföldjük sajátos tájnyelvét, az anyanyelv iránti elkötelezett felelősségüket és az idehaza kevésbé ismert (vagy legalábbis kevesek által mondott) kortárs költészetet. Általános tapasztalat, hogy számukra a vers művészi megszólaltatásán kívül rendkívüli fontossággal bír az anyanyelv megtartásának és ápolásának a szándéka.

A versmondók korosztályonként

Gyermek- vagy általános iskolás korosztály

A versmondó mozgalom alapozója az általános iskola, hiszen gyerekkorban itt kapják az első igazi impulzust arra, hogy verseket tanuljanak és mondjanak. A korai iskoláskor (6–10 éves) nem alkalmas arra, hogy a gyermekeket olyan intellektuális feladattal bízzuk meg, hogy akár önállóan, akár tanári segédlettel verseket tanuljanak és tolmácsoljanak. (Meg kell jegyezni, hogy természetesen léteznek olyan típusú gyermekek, akik pszichikai (fel)készültségük és fejlettségük alapján alkalmasak a versmondás intellektuális feladatára, a versek gondolatainak feltárására és közvetítésére.) E nyilvánvaló tény ellenére is számos olyan, az általános iskolai korosztályt felvonultató vers- és prózamondó verseny létezik, ahol e törvényszerűséget figyelmen kívül hagyják.
A középső és a felső iskoláskorban a gyermek versmondásra (is) alkalmas képességei stabilizálódnak. Egyrészt már adottak képességeik, másrészt erre az időszakra olyan ismeretek birtokába jutnak, amelyek a vers intellektuális elsajátításához és művészi tolmácsolásához szükséges. Jóllehet a legkülönbözőbb iskolatípusokban eltérő módon folyik az oktató-nevelő munka, de a gyermeklélektan sajátos törvényei szerint a gyermek intellektuális, érzelmi, motorikus stb. fejlődése azonos, bármelyik iskolatípusról is legyen szó. A gyermek- vagy általános iskolás korosztály versmondó kultúráját nagyban befolyásolja az a tény, hogy semmilyen pedagógusképző felsőoktatási intézményben nem képeznek a versmondás tanítására. „A szavalás olyan valami nálunk, amelyről azt hiszik, hogy azt kell tudni mindenkinek, anélkül, hogy tanulta volna. A tanár tanítja, vagy legalább kívánja, anélkül, hogy ő maga tanulta volna. Iskoláink tanterveiben említve van a szavalás, de a tanár nincs kötelezve, hogy tanuljon és tudjon szavalni.” Rakodczay Pál ezeket a máigidőtálló gondolatokat 118 éve (!) vetette papírra.

Pedig a hiány óriási. Kis mértékben enyhíti ezt a gondot az a korábbi kezdeményezés, melynek keretében néhány Megyei Pedagógiai Intézet (Szekszárd, Miskolc) rendszeres továbbképzések keretében készíti fel azokat a magyartanárokat, akik versmondás tanításával (is) foglalkoznak, illetve néhány helyen (például Győrött, a Magyar Versmondók Egyesületének Győr-Moson-Sopron Megyei Szervezete) pedagógusok számára szerveznek versrendezőképző tanfolyamokat a kötelező pedagógus továbbképzés keretében.
Az általános iskolás korosztályhoz tartozó versmondók versválasztása alapvetően valamilyen segítséggel történik, azaz a pedagógus vagy a szülő segít kiválasztani a verset, többnyire az iskolai tananyagból. Ebből következően az ehhez a korosztályhoz tartozók lehetősége sokkal kisebb, hogy olyan versseltalálkozzanak, amelyek egyéniségükhöz, képességükhez és saját világukhoz közelebb áll. Általában azok a versmondók sikeresek, akik képesek önmaguk megbirkózni a versválasztás nehézségeivel.

Ifjúsági vagy középiskolás korosztály

A hazai, de mondhatjuk úgy is, hogy a teljes magyar nyelvű versmondás valóságos bázisa a középiskolás korosztály. Ez az az életszakasz, amikor a tizenéves fiatal már rendelkezik a művészi kommunikáció képességével, és teljes személyiségével képes a versek magas szintű tolmácsolására, önálló művészi véleményalkotásra és megjelenítésre. Képes a világ jelenségeit összefüggéseiben látni és értékelni, vagy legalábbis ezt keresi szakadatlan, s teszi ezt a versekben is. A verseket többnyire már önmaguk választják, még abban az esetben is ragaszkodnak azt általuk választott vershez, ha azt a szülő vagy a felkészítő pedagógus nem javasolja. Keresik önmagukat, ezért nem véletlen, hogy ebben az életkorban találnak rá Radnóti Előhang egy monodrámához című versére, vagy érinti meg őket az anya elvesztésének kínzó fájdalma József Attila Kései siratójában. Izgatják őket az élet nagy kérdései (szerelem, halál, az élet értelme, igazság, erkölcs stb.), így alapvetően ez motiválja versválasztásukat is. A kérdések jelentős részére a művészetekben keresik és találják meg a választ, mivel a művészetek komplex értelmi és érzelmi módon kínálnak megoldási lehetőségeket. A korosztály legjobbjai képesek saját személyiségükön átszűrve – a versmondás kommunikációs szabályinak megfelelően – a verset, illetve annak intellektuális tartalmát közvetíteni; 16–17 éves korukban a legaktívabbak, mert ezt követően már a pályaválasztásra, a felvételire és a továbbtanulásra készülnek.
Sokan a színészi pálya felé orientálódnak, ezért a főiskolára való bejutás egyik előiskolájának tekintik a versmondást, nem is alaptalanul. Évtizedekre visszamenően hosszan lehetne sorolni azoknak a versmondóknak a nevét, akik ma a színházi világ megbecsült színészei, színházi szakemberei.
A középiskolákban általában a tanórákon kívüli fakultatív tevékenységként van jelen a vers- és prózamondás. Kedvezőbb a helyzet a drámai tagozatos középiskolákban, illetve ott, ahol hagyománya van a diákszínjátszásnak, illetve működnek diákszínjátszó csoportok. Ugyancsak ösztönző erővel hat a versmondó kultúra ápolására, a versmondás megszerettetésére, ha az iskola névadója író vagy költő. Számos helyi vagy éppen országos meghirdetésű versmondó esemény, verseny született ennek a jegében. (Mikszáth, Madáchvers- és prózamondó verseny Balassagyarmaton, Vörösmarty Mihály vers- és prózamondó verseny Budapesten, Nagy László versmondó verseny Veszprémben stb.).
A fentiekben tárgyalt két kategóriába tartozik az aktív versmondók túlnyomó többsége. Az általános iskolában verset mondók egy része a középiskolában folytatja a versmondást. Nincs meg ugyanez az átmenet a felnőtt korba lépéskor, sokan hagyják abba a versmondást, melynek indokai között leginkább a továbbtanulást és a munkába állást említhetjük.

Felnőtt versmondók 

Felnőtt versmondóknak tekintjük mindazokat, akik már nem középiskolások. Az előbbi két korosztályhoz képest ők vannak a legkevesebben, és többségük is inkább a fiatalabb generációhoz tartozik. Más művészeti ághoz hasonlóan a felnőtt versmondók köréből is hiányzik a középgeneráció. Az életkor előrehaladtával – ritka kivételtől eltekintve – egyre inkább abbahagyják az aktív versmondást, az ismert egzisztenciális és egyéb szociális okok miatt. Ha kevesen vannak is, többnyire itt találhatók azok a felkészült, a versmondás művészi eszközeit jól ismerő, öntörvényű, saját stílussal, előadói arculattal rendelkező versmondók, „előadóművészek”, akik komoly repertoárral, és ami fontosabb: a versmondásban sem elhanyagolható, konvertálható élettapasztalattal és többéves, esetenként évtizedes versmondói gyakorlattal, fellépési, szereplési rutinnal rendelkeznek.
A felnőtt versmondók köréből alakult ki az a réteg, akik – ha nem is kenyérkereső foglalkozásként – rendszeres fellépéseket vállalnak, a legérettebbek és a legjobban felkészültek képesek önálló műsorokat, esteket tartani. Ők azok, akik a rendhagyó irodalmi órák közreműködői, szervezői, és sokan közülük versmondó műhelyek, stúdiók vezetői.
Az elmúlt tíz év sajátos jelensége a nyugdíjas korosztály erőteljes részvétele a versmondásban. Egyre több versmondó eseményen jelennek meg, és szerepelnek eredményesen. A szépkorúak, a verselő nagymamák és bölcs idős emberek versmondói magatartásukkal, attitűdjükkel, hitelükkel a versmondó versenyek tisztelt és szeretett résztvevői.

Az elmúlt évek műsorpolitikájáról

A rendszerváltozást követően felszakadtak azok a gátak, amelyek bizonyos versek megszólaltatását, pódiumi megjelenését akadályozták; illetve számos, idáig megjelenésre nem számítható költő verseskötete láthatott napvilágot. Így az emigránsirodalom vagy a vallásos költészet nagyobb szerepet kapott, mint a korábbi évtizedekben. Ugyancsak pódiumi dobogókra kerültek az addig csak ritkán hallhatott, az 1956-os forradalmat ábrázoló versek. Az előző korszak művelődéspolitikája miatt a rendszerváltás „indulata” rövid időre megkérdőjelezte József Attila költészetének egy részét, így egy időre néhányJózsef Attila-vers eltűnt a szavalóversenyek pódiumairól.
Napjainkban a versmondók konkrét versválasztása igen széles spektrumú, és természetesen erőteljesen korosztályfüggő.

A versmondók legkedveltebb költői

Domokos Mátyás Ki/k/ a legnépszerűbb klasszikus és élő magyar költő/k/ 2000-ben? című cikkében a „A magyar Messiások – ezredévünk sorsfordulói a magyar lírában” címmel megrendezett országos versmondó verseny alapján – amelyen a versenyzők négy fordulón keresztül öt szabadon választott verssel vehettek részt – végezte összesítését, amelyben 750 verscím és költő nevét regisztrálta. Mivel a versenyen a társadalom valamennyi rétege és korosztálya képviselve volt, így a „mintavétel” elég reprezentatívnak tekinthető ahhoz, hogy megfelelő következtetéseket vonhassunk le.
„A versválasztások tényében megnyilvánuló ízlés-színkép és vonzódásrend tehát a lehető legsokrétűbb… Összesen 118 magyar költő 750 verse került föl a nevezési listákra. A legnépszerűbb magyar költő: Petőfi Sándor. … Megnyugtató eredmény ez; mert a számok tükrében, vagy ha tetszik, a magyar líra szerelmeseinek a szívében, Németh Lászlóval szólva, a jelszó változatlanul Petőfi. ’A magyar irodalomnak Petőfi a legnagyobb fénye’, s hadd tegyem hozzá, hogy nem az idősebb, hanem inkább a fiatalabb korosztályok favorizálták Petőfi Sándort, 81-en. … József Attila 77, Radnóti Miklós 70, majd Ady Endre 67 verssel szerepel a legtöbb választással. Ettől a négyestől kissé leszakadva, de még mindig tekintélyes versszámmal következik Vörösmarty Mihály /34/, Arany János /33/, Kosztolányi Dezső /32/, Szabó Lőrinc /31/, s őket követi Babits Mihály /27/, Pilinszky János /24/, Reményik Sándor /21/, Nagy László és Tóth Árpád /20-20/. A legkedveltebb élő költő pedig Kányádi Sándor /23/ verssel. A felsorolt tizennégy költőtől származik, így mondom, a spontán vagy szív szerint választott versek túlnyomó része, több mint 70%-a” – olvasható a tanulmányban.

Versmondók képzése, táborok

A versmondói mozgalom egyik problematikus pontja, hogy kevés az olyan szakember, aki megfelelő segítséget tudna nyújtani a versmondóknak. Néhány, már korábban említett, elsősorban a pedagógusok képzését szolgáló tanfolyam és konferencia kivételével semmiféle rendszeres oktatás nincs, ahol azok, akik a versmondók felkészítésével foglalkoznak, szakmai segítséget kapnának, vagy képzésben részesülnének.
A legkiválóbb előadói képességekkel rendelkező versmondóknak lehetőségük van olyan képesítést szerezniük, amellyel vers- és prózamondó előadó-művészeti tevékenységet folytathatnak, illetve a követelményrendszer teljesítése esetén a résztvevők olyan ismeretekhez jutnak, melynek birtokában képessé válnak a versmondás tanítására, versrendezésre, illetve ilyen jellegű szakképesítéshez kötött munkakör betöltésére.
Ez ideig igen kevesen vették igénybe az Országos Képzési Jegyzékben szereplő közép-, illetve felsőfokú vers- és prózamondó szakképesítés lehetőségét, amely a vizsgázóknak vers- és prózamondó (középfokú), valamint vers- és prózamondó előadóművész (felsőfokú) szakképesítést biztosít.
A képzés keretében, illetve egyéni felkészülés alapján a vers- és prózamondás, illetve az irodalmi műsorok szerkesztésének legfontosabb elméleti és gyakorlati alapismereteinek elsajátítására nyílik lehetőség. Elsajátíthatják azokat az eljárásmódokat és műelemzési metodikákat, kommunikációs folyamatokat, melyek eredményeként eljuthatnak a művek üzenetének megfejtéséhez és a helyes közvetítéshez. Megtanulhatják a művészi beszéd, a nonverbális kifejezések azon eszközeit, melyek tudatos alkalmazásával a befogadó közönség számára élménnyé transzponálhatják a megszólaltatott műveket.
A versmondók felkészítésének egyetlen folyamatosnak tekinthető alkalma és formája a nyári versmondó táborok, ahol intenzív gyakorlási és tanulási lehetőségekkel segítik a versmondók felkészülését, és hatással vannak a versmondók későbbi teljesítményére is. Több megyében (Tolna, Somogy, Komárom, Győr-Moson-Sopron megyék) szerveznek sikeresen versmondó táborokat a különböző korosztályok számára, illetve több országos tábor is működik (Bajai Versművészeti Szeminárium, Balatonkenese, Kápolnásnyék). Kiváló versmondó táborok működnek a határainkon túl is, a Vajdaságban, Felvidéken, Erdélyben és a Kárpátalján, ahol rangos magyarországi szakemberek segítik a versmondók szakmai fejlődését.

Versmondó események, versenyek 

Az elmúlt években egyre több azoknak a lehetőségeknek, alkalmi vagy állandó bemutatóhelyeknek, pódiumoknak a száma, ahol versek előadására, verskoncertek vagy önálló esetek tartására nyílik lehetőség. Emellett egyre több azoknak az alkalmaknak a száma is, ahol a verseké a főszerep, ahová szándékuk szerint azért mennek el az emberek, hogy verseket hallgassanak. Ilyen kiemelkedő ünnepi alkalom a Költészet Napja és egyre inkább ilyen ünnepi alkalommá válik a Magyar Kultúra Napja, de vannak magánkezdeményezések is, mint pl. a „Szépen, magyarul, szépen emberül” mozgalom.
A hazai versmondó versenyek egyszerre több funkciót is betöltenek: bemutatkozási lehetőség értő közönség előtt, ünnepi alkalom, a versmondó képességének megméretése, szakmai fórum és egyúttal ismerkedési, barátkozási lehetőség is.
A versmondó versenyeket követő szakmai tanácskozásoknak, a zsűri szakmai értékelésének a valóságos haszna abban rejlik, hogy a versmondók itt találkozhatnak a szakemberekkel, és itt kaphatnak tanácsokat versmondásukról. Különösképpen hasznos ez, ha különböző országok, régiók azonos művészetű, de másként gondolkodó művészei találkoznak.