Van nekem egy könyvem…

 

Van nekem egy könyvem,

Régi kopott jószág:

Csupa zengő álom,

Csupa szép valóság.

 

Tízesztendős voltam:

Föléje hajoltam,

Belegyönyörödtem,

Belőle daloltam.

 

Büszke gyerekségem,

Érző ifjúságom, -

Benne van e könnyben

Egész magyarságom!

 

Álmodozva hajlok

Mostan is reája:

Áradj a szívembe

Ezer év csodája!

 

Áradj a szívembe

Örök szép magyarság:

Petőfi, Petőfi –

Szerelem, szabadság!

 

Igézet fog el egy

Szent emlékezetben –

S áldom az Istent, hogy

Magyarnak születtem…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vatha éneke 1046-ban

 

Kezemben Koppány barnult koponyája,

Iszlak belőle, ős magyar világ!

Új idegenség lelkemet zilálja,

Szívemben érzem Vencelim nyilát.

 

Bakonyi bús szél szilajon sikoltoz

Királyi kővár véres peremén

Pengesd a gyászdalt, pengesd, kósza kobzos

Hadd hallja sírva ádáz Beszperém!

 

Bakonyi bús szél ideszáll sóhajtva

S riadva zúg a rónaságon át:

Pányvázva bősz had hejh hogy űzi-hajtja

Magyarságunknak szép fehér lovát!

 

Földünket új nép, új szokás özönli, -

S én visszasírlak, messzi Napkelet!

Minek volt nékünk napnyugatra jönni?

Bennünket itt hajh! senki sem szeret…

 

Sok ős berényben sok magyar bubánat

Már megjuhádzva új kedvet mutat;

Enyém, mint vad ló, vad pusztákra vágtat. –

Ezt meg nem ejted, csalfa Napnyugat!

 

 

Harangszó zeng-bong… hívó lágy harangszó,

De ahová hív, vérpárás az út, -

Az én szívemben pusztákon viharzó

és jajveszéklő orkán hangja zúg.

 

Új templomokban új zsolozsma zendül, -

Új magyar Isten, jöjj elém, ha vagy!

Mert nem láthatlak a sok idegentül,

S ha idegen vagy, mért imádjalak?

 

Szeretnék hinni boldogabb időkben

S tudnék is benned, mennyei Nagyúr, -

De semhogy más nép rabjául szegődjem,

Haljak meg inkább pogánymagyarul!

 

Nem jó világ ez, - jól mondtad, Levente,

Pirosló ég itt nem hajnalra áll, -

Pirosló ég itt: vérszín naplemente,

Lassú enyészet, bús magyar halál…

 

Kezemben Koppány barnult koponyája,

Iszlak belőle, ős magyar világ, -

De érzem, elfolysz, elfogysz nemsokára, -

Az éj közelget… népem, jójtszakát!...

 

Nagyapám

 

Az én nagyapám haja hófehér

Magyarországon lakunk, ő meg én,

De mégis nagyon messze van szegény.

 

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,

Karácsonyfából álló fenyvesek,

Nyaralni oda mégsem mehetek.

 

Piros alma terem az almafán,

Abból sem küldhet nékem nagyapám,

Pedig az ő faluja is hazám.

 

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,

Ha megnövünk mi mind akkorára,

Együtt megyünk az ő falujába.

 

Visszavesszük a kerti almafát,

A zöld erdőt, az ős magyar hazát,

A fehér hajú szegény nagyapát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar kereszt

 

Keresztet vitt az úr a Golgotára,

Azóta szép s jó mind e jelben él;

Az üdvösségnek szenvedés az ára:

Boldog, ki sír és sírva is remél;

Áldott tövében megváltó keresztnek

Csak Krisztust nézzed, ne a Golgotát,

S ha gyötrött vállad sajgó kínra reszket,

Ajkad-harapva némán menj tovább.

 

Avagy, ha hordod magyar sors keresztjét

S tudsz magyar lenni megtiportan is;

Érezd és hirdesd: ami nincs most, lesz még,

S verdesd a szárnyad lenn a porban is;

Erdély keserve szívedből sikongjon,

A Lomnic-csúcsról lengjen rád a gyász,

Viharzó vágyad zúgjon minden ormon:

Lesz kikelet még, lesz föltámadás!

 

Piruljon arcod, gyúljon rá a  szégyen,

Kiáltson ajkad: hallja a világ!

És vájj sebedbe, csak hadd fájjon, égjen, -

A lélek él, ha nagy hit lengi át;

Ha hitet adott Isten a magyarnak,

Csorduljon ez mint dúslevű gerezd

S legyen sarkallód minden ősi parlag

És édes terhed a magyar kereszt…

 

A szent jel int és hív és vár a munka,

Az út nehéz s a cél oly messze még!

A meddő gyászt a balsors már megunta, -

Küzdj, szenvedj, fáradj, ifju nemzedék!

Bús ugarunknak lesz még aratása,

Csak törjed, túrjad, magyar ifjúság,

Hogy megzendíthesd új föltámadásra

A magyar élet büszke himnuszát!

 

 

 

 

 

 

Magyar fiú éneke

 

Amikor én születtem

E csonka ország gyermekének,

Már szomorú volt itt az élet;

Csak nőttem, növekedtem

A nyomorúság kenyerén

S ez nem tejben, csak könnyben ázott, -

Apám ki tudja hol csatázott,

Anyám meg egyre sírt, szegény…

Tavasz jött, húsvét, tél s Karácsony,

Számunkra gond a gond után:

Karácsonykor nem volt kalácsom,

Húsvétkor nem volt új ruhám….

Amikor én születtem,

Gyermeknek lenni haj! nem volt öröm;

Úgy nőttem, növekedtem,

Mint árva fűszál porladó kövön…

Most már eszmélek, ó, most már megértem

Én nemzetemnek árva sorsát,

Tudom, mért volt oly bús a gyermekségem:

Azért, mert nincsen Magyarország!

A múltat már nem kérem számon,

Hogy búban nőttem, azt se bánom,-

De a jövendőt nem adom!

A süket lelkek még nem hallják,

Én hallom már az Isten hangját:

Én népem, segíts magadon!

Ős földünkön most úr a gazság

De él az Isten és van igazság,

És az igazság: hatalom, -

Már jövendőkben forr a vérem:

Most nincs hazám, de - úgy segéljen! –

Lesz még, mert visszafoglalom!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Trianoni dal

 

Égi törvény zúgja, bongja

Ezredévünk szent jogát;

Megüzenjük Trianonba:

Eddig tűrtünk, - nem tovább!

Ős földünkért, ős fajunkért

Van még vérünk, van tüzünk,

Ez az ország, ez az égbolt

Ezer évig a miénk volt

És miénk lesz – esküszünk!

 

Lélekrontó árvaságban

A remény is gyászba hal;

Megmohácsolt bús hazádban

Mire vársz még, rabmagyar?

Itt a bú már dacra csordul,

Kardélen jár s késhegyen, -

Esküszónkat Trianonba

Már az ég is zúgja-bongja

S visszazeng rá: úgy legyen!

 

Nem akarok gyáva csendet

 

Földi ember, bús törvényül,

Vagy ifjan hal, vagy megvénül;

De sohsem túl az elégen,

Míg el nem ég, addig égjen.

 

Szomorú sors megvénülni,

Még szomorúbb; sutban ülni;

Nem akarok gyáva csendet,

Amíg élek, zúgok, zengek.

 

Meddig bírom, majd elválik,

Csak azt tudom, mindhalálig;

Csendes ember lesz belőlem;

De csak kint a temetőben.