WILLIAM WORDSWORTH versei
2012.10.17




William Wordsworth:
Heten (We are Seven)


Egy egyszerű gyermek
Kinek még oly fürge tüdeje
S izmai életet teremnek
A halált vajon ismerheti-e?

Találkoztam egy kislánnyal
Nyolc éves, így mondta ő
Haja dús volt, sok hullámmal
Éke volt, a legszebb fejfedő

Parasztos volt, egy vadóc
Gyűrött-szakadt rongyosan
A szeme égő, fénylő kanóc
Szépségétől elakadt szavam

˝Nővéred, bátyád, kisleány,szivárvány,
A háznál mennyi gyerek van?˝
˝Mennyi? Hét.˝ Szólt hozzám
S nézett felém álmodozóan

˝És hol vannak? Mondd csak el.˝
Felelte, ˝Heten vagyunk, heten;
Két testvérem Conway-ben nő fel
És kettő kint van, a tengeren.˝

˝Ketten a temetőben fekszenek
Egy nővérem, és a bátyám;
És a temetői kis kunyhóban ott élek
Én, és velem van az édesanyám.˝

˝Mondod, kettő Conway-ben él
És kettő kint van, a tengeren
Mégis heten vagytok, hát beszélj
Hogyan lehetséges ilyen?˝

Ekkor így válaszolt a kisleány,
˝Hét fiú és lány vagyunk mi
De ketten a temetői tölgy alá
Mentek mélyen örökké aludni.˝

˝Kisleány, te még szaladgálsz
S minden izmod életet terem
Ha ők ketten lementek a tölgy alá
Ti nem heten vagytok, csak öten˝

˝A sírok olyan zöldek, láthatod őket˝
A kislány nekem ezt felelte,
˝Alig kell menned ajtónktól, hogy megleld
Ott az egyik sír, s a másik mellette˝

˝A harisnyámat gyakran ott kötöm,
A kendőimet is velük hímezem;
Naphosszat csak ülök a füvön
S a kedvenc dalukat énekelem˝

˝És néha, uram, napnyugta után,
Mikor az ég, akár a parázsló szén
Tálkámmal a házat hátrahagyván
Mellettük vacsorázom én˝

˝Jane nővérem halt meg előbb;
Ágyban feküdt, csak szenvedett,
Majd az Isten felszabadította őt;
És talált neki egy jobb helyet.˝

˝A temetőbe, oda fektettük le;
És mikor a fű száraz lett a végén,
Ott játszottunk ő körülötte
A bátyám John, és én.˝

˝És mikor a föld hófehérre vált
Én szaladtam, csúsztam mindenfelé
A bátyám tőlünk örökre elvált
És oda feküdt, a nővérem mellé˝

˝Hányan vagytok akkor?˝, kérdeztem,
˝Ha kettő a mennyekben van fenn?˝
Hamar megkaptam a feleletet,
˝Heten vagyunk, uram, heten.˝

˝De ők halottak; ők ketten halottak!
A lelkük a mennyekben van fenn!˝
Hiába volt minden igyekezet, mert
A kislány makacsul így felelt,

" De hisz halottak! Mind halott!
Lelkük a Mennybe' fenn. "
S hogy szóm elhalván csöndre vált,

A lánykám kihúzta magát:

" Nem, mi így vagyunk heten! ,,

----------------------------------------


WORDSWORTH, William:

A SZIVÁRVÁNY


Ha fenn a szivárvány ragyog,
megdobban a szivem:
így volt, hogy kezdtem éltemet,
így van most, hogy év évre megy,
így legyen mindig, s meghalok
inkább, ha nem!
A férfi apja a gyerek;
hadd fűzze hát napjaimat
egymáshoz a természet-áhitat.

KÁLNOKY LÁSZLÓ

-----------------------------------------



William Wordsworth:
Tünemény


Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.


De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.


Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...

(Babits Mihály fordítása)

------------------------------------------


WORDSWORTH, William:
TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK


Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

/SZABÓ LŐRINC/

-----------------------------------------


WORDSWORTH, William:

KÉT ÁPRILISI REGGEL


Mentünk Matthew-val; odafenn
vörösen kelt a nap;
ő nézte, megállt, s "Úgy legyen!",
e sóhajra fakadt.

A falu tanítója volt,
ezüstös-ősz fejű,
mint tavaszi ünnepnapok,
oly víg és egyszerű,

s aznap harmatos réteken
és párolgó vizek
mentén kezdtük jókedvüen
járni a hegyeket.

"Jól indultunk neki, igaz?"
szóltam. "De mondd, mi bánt
e kék ég alatt? Mondd, mi az,
mi úgy sziven talált?"

S Matthew megint megállt, Kelet
felé kémlelve még,
csak nézte, nézte a hegyet,
s hozzám fordult, eképp:

"A bíbor felhőt nézd csak ott,
az égen hogyan áll,
eszembe juttat egy napot,
- van harminc éve már.
És amott az ég színei
- minden olyan nekem,
mint azon az áprilisi
szép iker-reggelen.

Horgászni mentem, s az utam
a temetőbe vitt:
ott, hol a lányom sírja van,
megálltam egy kicsit.

A környék büszkesége volt,
s kilenc éves se lett:
ó, az én Emmám már tudott
pacsirta-éneket.

Ha fedte is hat lábnyi föld,
éreztem, szeretem
még jobban: ahogy azelőtt
nem szerettem sosem.

S amint kifelé indulok,
egy viruló leány
jön velem szembe; ott ragyog
a harmatcsepp haján.

Teli kosarat vitt sima,
hó homloka felett -
öröm bárkinek látnia
ilyen szép gyermeket.

Oly könnyen szökkent, ó, talán
forrás sem oly szabad;
üde és boldog volt, akár
a tengeren a hab.

Sóhajra bírt fájdalmam ott,
nehéz volt rejtenem:
nem, nem kívántam mégse, hogy
ő a lányom legyen."

Matthew már régesrég halott;
de látom őt magát:
áll, mint akkor, s kezében ott
a vadalmafaág.

/KISS ZSUZSA/

--------------------------------------


Wordsworth

Az álomhoz


Juhnyájra, mely egyenként ballag át
kényelmesen... záporra; méhrajra
és vízesésre... szél és habmorajra;
fehér sik égre... síma tóra... tág
mezőre... mindre gondoltam - s tovább
fekszem - álmatlan, s már hajnali zajra
gyúl a gyümölcsös, zeng a bokrok alja
s az első méla kakukszó kiált.
Igy tegnap éjjel és két éje már
nem nyerlek én, ó Álom! drága, lanyha:
ne kínozd azt, ki oly régóta vár:
mi nélküled a reggel dús aranyja?
Jer, nap és nap között áldott határ,
friss gondolat s vig épség édes anyja!

-----------------------------------------------


A szonett

Zord kritikus, a szonett érdemét
ne nézd le! – kulcsként ez nyitotta fel
Shakespeare szivét, e kis lant volt, amely
Petrarca kínját enyhítette rég;
Tasso ezerszer szólt e fuvolán,
ettől vidult Camões, a számüzött;
s mirtuszként csillant csiprusok között
a szonett Dante látnok-homlokán;
ez óvta jánosbogár mécseként
jó Spensert, aki Tündérhon után
sötétben küzdött – s midőn ködbe tért
élete útja, Milton ajakán
ez lett a kürt, mely dalt zengett, szabad,
lélekröpítő dalt – haj, nem sokat!

Fodor András fordítása

-------------------------------------------------


William Wordsworth:
Lucy


Átéltem egy vad szenvedélyt,
most hadd meséljem el.
Aki szerelemhez nem ért,
bölcsebb, ha nem figyel.

Üdébbnek láttam kedvesem
a nyár rózsáinál,
hozzá mentem, míg fényesen
sütött a holdsugár.

A holdat néztem hosszasan
a tágas rét felett;
a drága ösvényen lovam
frissebben ügetett.

Most a gyümölcsöst hagytuk el,
lábunk alatt a domb.
Lucy kunyhójához közel
járt már a holdkorong.

Egy szép álom, melyért szivem,
Természet, téged áld,
ringatott, míg tekintetem
a bukó holdon állt.

Lovam tovább nyargalt velem,
patáival dobolt,
s a kunyhó mögött hirtelen
eltűnt a telihold.

Mily kúsza eszméket sugall
olykor a szenvedély!
E pár szó tört ajkamra: "Jaj!
Ha már Lucym nem él!"

(Kálnoky László)

----------------------------------------------



Változékonyság


Skáláján az enyészet fel s le jár,
hars hangok lépcsejét csendítve meg;
e hangok végül összecsengenek
szelíd dallammá: ezt nem hallja már,
csak az, akinek útjába nem áll
aggály, haszonlesés vagy kárhozat.
Mert nem szűnik: alakját váltja csak
az Igaz; de ez szétolvad akár
a hajnalonta völgyet és hegyet
belepő dér; robajjal porbahull,
mint a mohakoronás büszke kő,
az ősi, fenséges torony, melyet
egy arratévedt hang, a zord Idő
érintett meg: felfoghatatlanul.

N. Kiss Zsuzsa fordítása

--------------------------------------------------




A kakukkhoz

Ujjongtam, hallván hangodat,
Víg jövevény, a trillád!
Kakukk! Madárnak hívjalak
Vagy vándor Hang vagy inkább?

A fűben fekve hallgatom
Szüntelen dalodat:
Egymás után zeng dombra domb,
Ahogy körbe halad.

Napfényről, virágról mesét
Nekem senki se mond,
Völgyemben tiéd a beszéd
Ájult óráimon.

Üdvöz légy, Tavasz Kedvese,
Háromszor is, habár
Láthatatlan Hang vagy, mese
Nekem és nem madár.

Az a Kiáltás vagy nekem,
Most is épp, ami régen;
Kapkodtam iskolás-fejem:
Hol vagy? Fán? Bokron? Égen?

És bejártam utánad én
Erdőt, tisztásokat;
Maradtál szerelem, remény:
Soha nem láttalak.

S most téged hallgatlak, Kakukk,
Míg fekszem a mezőn;
Hallgatlak és eszembe jut
Régi arany-időm.

A föld, hol rójuk útjaink,
Immár eloldozott,
Légi tündérvilág megint;
Legméltóbb otthonod.

Imreh András fordítása

----------------------------------------




WORDSWORTH, William

A MAGÁNYOS ARATÓLÁNY


Nézd őt, a hegyvidéki lányt,
a szántóföldön egyedül!
Arat s dalolgat: állj meg itt,
vagy lépj nesztelenül!
Kaszál, kévét köt egymaga,
s oly mélabúsan zeng dala:
ó, hallgasd! a völgy mély öle
hangjával van telistele.

Szebbnek a csalogány dalát
nem hallják fáradt vándorok,
ha olykor árnyékos tanyát
nyújt az arab homok:
nem ily üdítő hang, midőn
kakukk kiált tavaszidőn,
és megtöri a víz örök
csendjét a Hebridák között.

Miről dalol? Ki mondja meg?
Tán a kesergő dallamár
tárgya régi baljós eset
s harc, mely feledve már:
vagy szerényebb a téma itt,
számunkra meghittebb, maibb?
Köznapi bánat s fájdalom,
mely elmúlt, s újul egy napon?

Mindegy, hogy mit - dalolt a lány,
s nem volt dalának vége-hossza;
néztem, míg dal közt dolgozott,
sarlózott hajladozva; -
figyeltem mozdulatlan őt,
s hogy elértem a dombtetőt,
a dalt muzsikálta szivem,
mely rég elhalt már, messzi, lenn.

/KÁLNOKY LÁSZLÓ/

------------------------------------------



London 1802

Milton! ez órában, most kéne élned:
Anglia vár: e poshadó vizek
rossz ingoványa. Kastély és liget
bősége, oltár, kard és tűzhely, ének
elárverezte boldog életének
ős angol fényét. Önző emberek
vagyunk; rázz föl minket, s jöjjön veled
erő, szabadság és erényes élet.
Akár egy csillag, távol élt a lelked;
szavad tengerként dörgött egykoron,
mint puszta menny, fenséges-szabadon,
így jártad meg az élet útjait,
víg istenként; s mégis magadra vetted
a világ apró, földi gondjait.

Bárány Ferenc fordítása

------------------------------------------




WORDSWORTH, William:

James Hogg halálakor felindultan


Amikor lejövet a lápról
legelőször megláttam a
Yarrow-t egy kopár völgy ölében,
velem volt Ettrick Pásztora;

s mikor legutóbb erre jártam,
sárgálló, ritkás lombu kis
bokrok közt, a Határvidéki
Dalnok kisért el akkor is.

A Dalnok megszűnt lélegezni,
földben, rom közt a teste, lent;
a Yarrow partjain a Pásztor,
a Költő végleg elpihent.

S nem futotta még le azóta
kétszer sem pályáját az év:
a halál dermesztette jéggé
a nagy forrást, a Coleridge-ét.

A lázas, isten-homlokúnak
földben lezárva ég-szeme;
s elárvult már a vigkedélyű,
jó Lamb magányos tűzhelye.

Felhőkként csúcsokon suhantak,
s mint partra áradó habok,
testvér a testvérét követte
a fényről, s nem lát több napot.

Én pedig, gyermek-álmaimból
korábban éledt, halk, ijedt
hangon kérdezgetem magamban:
„Ki vész oda legközelebb?"

Sötétség terül életünkre,
akár Londonra fekete
koszorúja – láttuk elégszer,
Crabbe-em! Hampsteadből nézve le.

Olyan nekem most, mintha tegnap:
elhagytál te is, noha rég;
s esendő utód, mért sirassam
megérett gyümölcs szüretét?

Siratnunk őt kell, tiszta lelkét,
az édest, tengermélye, hiszen
alig volt kezdetén nyarának,
s most nyugszik lélegzettelen.

Elvérzett ifjú, elepedt lány
nem könnyezünk több ó regényt.
A Yarrow patak gyásza mélyebb,
Ettrickkel zokog holt költőjükért.

N. Kiss Zsuzsa fordítása

-----------------------------------------------------



WORDSWORTH, William: (1770-1850):

ÓDA: A HALHATATLANSÁG SEJTELME
A KORA GYERMEKKOR EMLÉKEIBŐL


A férfi apja a gyerek;
hadd fűzze hát napjaimat
egymáshoz a természet-áhitat.
(Kálnoky László fordítása)

I

Valaha forrásokon, berkeken,
a földön, s mit csak láthatok,
úgy tűnt nekem,
hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven.
Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; -
forduljak bárhova,
sem éjszaka,
sem nappal: látni azt többé már nem fogom.

II

Kél s enyész a szivárvány,
s olyan gyönyörű látvány
a rózsa, hogy a hold
csak rá néz, ha derült az ég;
és a víztükör, ahogy
csillámlik: csodaszép;
a nap újjászületve tör föl;
de tudom, bárhová megyek,
hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.

III

Míg a madarak dalolnak vígan ott,
s mintha dob szólna távol,
sok kis bárányka táncol,
csak engem űz egy fájó gondolat;
de, hogy kimondom, enyhet jókor ad,
s megint erős vagyok;
meredélyen zuhatag zúgva bömböl;
bánatom nem sérti az évszakot;
hallom, hogy visszhangzik a sziklafok,
szelek fújnak felém alvó mezőkről,
földön és föld körül
és tengeren
minden ünnepel lelkesen,
minden állat örül,
május van szívében belül; -
te víg dalú,
boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem,
Pásztorfiú!

IV

Áldott lények, hallottam, mily zenével
hívtátok egymást, s hogy nevet
az ég vigasságtokban veletek;
szívemben az öröm vezérel,
homlokomon füzérrel
érzem, boldogságotok telje ér el.
Ha borús volnék, szörnyü nap!
mikor a föld ily ékes,
s e májusi édes
reggelen nagy csapat
gyerek szalad
mindenfelé, és tűz a nap,
s virágot szednek völgyek alján,
s a csecsemő felül az anyja karján; -
hallom, hallom, hallom örömmel!
- De ott, a többi közt a fa
s a rét, amelyet láttam valaha,
azt jelzik, valami végleg oda;
az árvácska a földön
is megismétli rögtön:
a kápráztató fényt most hol találom?
Hová szökött az üdvösség s az álom?

V

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
messziről ered, és
véget nem mivelünk ér:
nem teljesen emléktelen,
és nem egészen védtelen
jövünk az Istenből, ki otthonunk,
de fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!
Már kezdik eltakarni börtön-árnyak
a növekvő Fiút,
de ő a fényt nézi, s hogy honnan árad,
s ennek örülni tud;
az Ifjú a Természet papja, bár
kelettől már mindmessze jár,
az ábránd tündökölve
mindig ott megy előtte;
végre a Férfi látja: elenyész,
s a hétköznapok világába vész.

VI

A föld öle is kínál örömet;
megvannak természetes vágyai;
sőt, gondos, jó anya módján, ami
célnak sem ostoba,
a dajka szeretné elérni,
hogy nevelt fia, a majdani Férfi
feledje a fényköröket,
hogy honnan jött s hol a fény-palota.

VII

Nézd a Gyermeket újult örömével,
mint hatéves, pöttöm kis angyal ott!
Nézd, az ő keze munkája, ahogy
anyja csiklandja csókok özönével,
míg apja szeme fénye ráragyog!
Nézd, lábánál valami ábra, térkép -
tört álmai az ember életének,
új tudással ő írta ilyeténképp;
menyegző vagy a nász,
temetés vagy a gyász,
ez tölti be szívét, még
ily keretbe fogja a dalt:
szerelem, munka, harc
szavait később tanulja az ének,
de hosszan ez se tart,
mert félredobja, s új,
más szerepet tanul,
mely várja boldog s büszke kis szinészét;
"szeszélyes színpada" benépesül,
míg Aggok nem jönnek erőtlenül,
az Élet ezt adja kíséretül;
mintha nem volna tán más
dolga, mint az utánzás.

VIII

Te, ki elrejted külső képeden,
hogy lelked végtelen;
te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél,
megóvod; látó a vakok között,
süketnémán olvasod az örök mélyt;
elméddel mindörökkön üldözöd: -
nagy jós! próféta, áldott!
az igazat te látod,
miért ember éltében küszködött,
síri sötétben nem lelve utat;
halhatatlanságod a léteden
te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,
oly kikerülhetetlen van jelen;
te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas,
ég-adta tökélyedben diadalmas:
boldogságod ellen küzdve vakon
mért sürgeted, kívánod oly nagyon -
úgyis jármukba fognak majd az évek!
Lelkeden hamar földi teher ül meg,
és a szokások is rádnehezülnek,
a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!

IX

Ó, öröm! amitől mi
élesztjük parazsunk:
hogy a természet őrzi,
mi bennünk úgy kihúnyt!
Nekem a múltak emlékezete
a végtelen üdvöt jelenti, de
nem épp azért, miért áldani kell -
a - rest vagy szorgos - gyermekkor hite,
boldogság és szabadság, e kebel
reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: -
háladalt nem ennek
dicséretére zengek:
csak mit a világ s érzetünk
kérdezni sose szűnt,
s mely lehullt, tovatűnt;
s mi megsejti a Lényt, amely
oly világban jár, amit én nem értek,
s az ösztönnek, mitől e porhüvely
úgy reszket, mint bűnös, kit tettenértek;
az első érzelemnek
tört emlékezetemnek,
mely legyen úgy, ahogy:
napunkon ez a fény-forrás ragyog,
látóvá ez a vezér-fény nevel,
ez ápol s véd minket, s a zajos évek
az örök Csöndben úgy suhannak el,
mint kurta perc: az igazság felébred,
s most már ittmarad:
sem fásultság, sem őrült akarat,
férfi s gyerek,
az öröm ellensége, gyűlölet
sem rombolja már szét, nem öli meg!
S bár bel-földön vagyunk, s a part
oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
mely idehajt,
s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.

X

Madarak, vígan, vígan zengjetek!
S mintha dob szólna távol,
te kis bárányka, táncolj!
Lelkünk zengi veletek,
ki fújod, ki forgatod,
ki szívedbe fogadod
ezt a májusi napot!
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
nem szomorkodunk: az ad
erőt, ami megmarad;
az örök részvét, amely
mindig volt s nem múlik el;
s az enyhítő gondolat,
mely kínjainkból fakad,
s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.

XI

Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek,
szerelmünknek véget ne vessetek!
Szívem nagyon érzi hatalmatok,
lám, minden örömet odahagyok,
hogy ismertebb világotokban éljek.
Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem,
most jobban örülök gyors fodru érnek;
s oly szép, ha az újszülött nap felébred
a szűzi fényben;
az alkonyég felhőinek a rajza
letompult, így szinezi az a szem,
mely túllát a halandó emberen;
már másik verseny ez, más diadalt aratva.
Hála a szívnek, hogy így zakatol,
hála minden félelemnek, örömnek,
nekem egy kis virág is adhat oly
gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.

/FERENCZ GYŐZŐ/

---------------------------------------------



Sorok a tinterni apátság fölött

Öt év mull el; öt nyár, oly hosszu, mint
öt hosszú tél! és megint hallom e
vizeket, hegyi forrásuk után
halk, belföldi morajukat. — Megint
látom e zord, meredek ormokat:
színterük vad magánya még nagyobb
magányba ringat s a tájat az ég
zavartalan magányába köti.
Úgy van, megint itt pihenhetek e
sötét szikomór alatt s látom a
kertes házakat s borzas fáikat
(gyümölcsük még éretlen): mind olyan
egyszínű zöld, s csalitba és berekbe
vész valamennyi. Megint látom a
cserjesorokat; a pásztortanyákat:
ajtajukig fut a zöld; s füstgomoly
csavarog föl, csendben, a fák közűl! -
minthogyha kóbor lakókat jelezne
a lakatlan erdőkben, vagy talán
remetebarlangot, hol tüze mellett,
egymaga ül a remete.

E sok
szépség a hosszú távollét alatt
nem az volt, mit vaknak mesél a táj:
csöndes szobákban és városi zajban
gyakran éreztem édességüket,
itt, véremben, s itt, a szívem körűl;
sőt lelkem mélyéig hatoltak és
úgy üdítettek: felejtett gyönyört is
éreztettek – némelyikük talán
nem kis, nem köznapi hatást tesz egy
jó ember legjobb életére, kis,
nem-fontos, de kedves, szivbőlfakadt
tetteire. S hiszem, tőlük ered
az a másik adományom is, az
a magasabb, az a boldog derű,
melyben a ránknehezedő titok,
melyben e nagy, érthetetlen világ
terhe mind úgy megkönnyűl s föllazúl:
az a szent, tiszta kedélyállapot,
melyben érzésünk ringat és sodor –
földi alkatunk lélegzése is
szinte szűnik, testünk elalszik és
magunk élő lélekké változunk,
mig szemünk, melyet összhang ereje
nyugtat s mélységes, hatalmas öröm,
a dolgok leglelkébe lát.

S ha mindez
hiú hit is, óh, hányszor volt – (sötétben
s örömtelen napvilág annyi sok
képe láttán, mikor az élet undok
és meddő zsivaja és lázai
csak nehezítették szívem verését) –
hányszor volt, hogy feléd fordúlt a lelkem,
óh, erdős Wye, bozót vándora, te,
hányszor fordúlt feléd a szellemem!

S most húnyó eszmék csillámaival,
sok sötét s gyönge emlékkel ugyan
s kissé valami szomorú zavarban,
de ujra feltámad a lelki kép:
ahogy itt álltam, nemcsak a jelen
gyönyörével, de a boldog reményben,
hogy ez a perc jövendő éveket
éltet s táplál majd. S így hinni merek,
bár persze nem az vagyok, aki akkor
először jöttem ide; nem, aki
őzként szökelltem hegyen, patakok
s magányos folyók mély partja fölött,
bárhova csalt a táj; most, férfi, inkább
az vagyok, ki a félelme elől fut,
semmint örömét keresi. Hisz akkor
(hagyván a gyermek boldog-állati
mozdulatait s nyersebb üdveit)
mindenem a Természet volt. – S magam mi?
Nem, nem tudom. A zengő vízesés

szenvedélyként zúgott át: a hegy, a
nagy szikla, a mély és sötét vadon
s színeik s formáik mind szinte étvágy
voltak nekem; mind érző szeretet volt,
mely nem kívánt távolabbi varázst,
gondolatot; se izgalmat, hacsaknem
amit a szem nyújt. — Elmúlt az a kor,
el vele minden fájdalmas gyönyör,
el minden szédült elragadtatása.
Nem is vonz; gyászom nincs sóhajnyi se;
jött más öröm: akkora veszteségért,
hiszem, bő kárpótlás! Mert megtanultam
másképp nézni a Természetre, mint a
gondtalan ifjú; s kihallom belőle
az emberiség csöndes, bús zenéjét:
nem durva, sértő, de van ereje,
hogy tisztítson, legyőzzön. Szellemet
láttam meg benne, nagy eszmék vidám
izgatóját; valami áthatóbb,
fenséges értelmet, melynek lakása
a naplementék tündöklése és
az élő szél s a kerek óceán
és a kék ég; s az ember lelke mélyén
mozgást és szellemet: az ösztökéli
mindazt, ami gondol s a gondolat
minden tárgyát s átcsap mindeneken.
Ezért vagyok ma is mezők, hegyek
s hangulatok barátja; s mindené, mit
e zöld földről látunk; szemek s fülek
nagy világáé — mindazé, amit
felfognak s félig ők teremtenek;
s örömöm látni az érzék s a föld
szavában tiszta gondolataim
horgonyát, szívem dajkáját, vezérét
s erkölcsi voltom lelkét.

De, nem kaptam
volna ily leckét, tán akkor se fájna
jobban, hogy kedélyem sötétedik:
hisz itt vagy velem, itt, e szép folyó
partjain, te, te, legdrágább Barátom,
drága, drága Barát, s hangodban a
saját régi szívem szól, vad szemed
villanásából saját gyönyöröm
régi szövege zeng. Óh, egy kicsit hadd
nézzem még benned egykori magam,
drága, drága Hugom! s ez lesz imám,
hisz a Természet nem csal meg szívet,
amely szereti; előjoga, hogy, míg
csak tart életünk, örömről örömre

vezessen: úgy át tudja hatni a
lelket bennünk, úgy betölti nyugodt
szépséggel, úgy táplálja nagy, nemes
gondolatokkal, hogy semmi gonosz nyelv,
hetyke itélet, önzés vigyora,
szívtelen köszöntés s a napi élet
semmi nyűge meg nem tör sohasem
és sose fogja megzavarni boldog
hitünket, hogy mind, amit a szemünk lát,
áldással teljes. Ragyogjon körül hát
magányos sétádon a ragyogó hold,
csapjon feléd szabadon a hegyek
szálló köde, s későbbi éveidben,
mikor higgadt gyönyörré érik ez
a vad ujjongás, mikor lelked a
szépségnek mintegy udvarháza lett:
emlékezeted legyen lakhelye
e sok édes hangnak s harmóniának;
s óh, akkor, ha magány, gyász s félelem
jutna osztályrészedűl, mily öröm,
mily gyógyulás lesz rám gondolnod és
biztató szavaimra! S ha talán már
ott lennék, hol többé nem ér utól
a hangod s vad szemeidből a tűnt
lét ragyogása, akkor se felejtsd,
hogy együtt álltunk e gyönyörü víz
partján, és hogy én, régi hódolója
a Természetnek, most is lankadatlan
rajongtam érte: nem, nem, tüzesebben,
mint valaha – óh, szentebb szerelem
mélyebb hevével! És azt se felejtsd,
hogy annyi év és kóborlás után
e sok karcsú szirt és meredek erdő
s e pásztori, zöld táj, nekem, magáért
és temiattad, ma még kedvesebb volt!

Szabó Lőrinc fordítása

---------------------------------------------------


forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu