Francia költő
Párizsban született 1431. április 8-án.
Ami keveset életéről tudunk, mindazt verseiből s néhány rendőrségi jegyzőkönyvből ismerjük.

Szülei szegény emberek voltak; apja Montcorbier, egy Bourbon tartománybeli földesúr Des Loges nevű majorjában élt Párizsba kerülése előtt. Ezért hívhatták Villont Des Logesnak és Montcorbier-nek egyszerre. Apja korai halála után anyja nevelte, aki a királyi kastélyban dolgozott. „Én koldussorban nevelődtem, szegény ember szegény fiának” - mondja származásáról Villon.

Iskoláztatását azonban már Guillaume de Villonnak, a jómódú és köztiszteletben álló párizsi papnak és jogtudósnak köszönheti; fogadott fiaként végezte el a Sorbonne-t, 1438-52 között. Meg is köszöni neki a Nagy Testamentumban: „Guillaume de Villon mesteremre, / ki apámnál is több nekem, / szelídebb, mintha anya lenne, / s én kis babája, védtelen, / mentett, ha jött veszedelem, / bár aggódott eleget értem, / most örülök, hogy e helyen / megköszönhetem neki térden.” Nevelőapjánál tanult emberekkel, klerikusokkal, polgárokkal, rangos hivatalnokokkal is megismerkedhetett, többek között Cotard mesterrel, az iszákos egyházi védőügyvéddel, aki nyilván védte is, mert Villon ironikus hangú balladában emlékezik meg róla, meg a párizsi rendőrkapitánnyal, akinek szintén írt egy vélhetően joggal hálálkodó balladát. Nevelőapjától nemcsak új nevet kapott, hanem az ő hatására alakult ki világképe is, amelynek alapvonásait az egyházi feudalizmussal szembenálló, gallikán szellemű királypártiság s az ezt kifejezésre juttató misztikus eretnekség alkotta.

Az egyetemi évek nem csak a szellem pallérozásának és a műveltség megszerzésének időszaka volt. Párizsban akkoriban tizennyolcezer diák élt, a Latin negyed szinte állam volt az államban. A diákok nem tartottak a hatóságoktól, a legkülönbözőbb csínyeket eszelték ki, nőztek, kocsmáztak. Egy kalandos vállalkozásuk - egy öreg hölgy háza elől ellopták a mérföldkövet - valóságos háborúhoz vezetett. Beavatkozott a rendőrség is, az egyetem vezetői tiltakozásul beszüntették a tanítást, bezárták a fennhatóságuk alá tartozó templomokat. Villon megírta a történetet, s a Testamentum tanúsága szerint nevelőapjára hagyta vígeposzát, az Ördögfingot - így hívták azt a bizonyos követ a diákok.

Villon azonban ennél kétesebb ügyekbe is belekeveredik. „Én Istenem! ha tanulok / Bolond ifjúságom korában, / S a jó úton elindulok, / Most volna házam, puha ágyam, / De míg más ült az iskolában, / Kerültem én, komisz gyerek... / Míg ezt leírom; bánatában / Szívem majd hogy meg nem reped” - írta a Nagy Testamentumban. 1455-ben egy kurtizán miatt szóváltásba keveredett egy pappal - a jegyzőkönyvek megőrizték a neveket -, s a verekedésnek halál lett a vége. Bár önvédelem volt, Villon - biztos, ami biztos - vidékre menekült. Két helyen is kegyelmet kért, mindkét helyen megkapta.

1456-ban visszatért Párizsba, megírja a Kis Testamentumot. Az esztendő végén részt vett egy betöréses rablásban; cimboráival kifosztják a teológiai fakultás pénztárát. Menekülnie kellett. Bujdosásának öt esztendeje alatt a ’kagylósok’ jól szervezett zsiványbandájába sodródott, s a tőlük való tolvajnyelven írt néhány - azóta megfejtett, Mészöly Dezső fordításában magyarul is olvashatós - balladát. közben Károly orléans-i hercegköltő udvarában részt vett egy költői versenyen, azzal a balladájával, amelyben a „Szomjan halok a forrás vize mellett” témával, ellentéteken hányódó életét fogta káprázatos versbe.

1461 nyarán és kora őszén kegyszerlopás gyanújával az orléans-i püspök meungi börtönében raboskodott kenyéren és vízen, s csak a véletlennek, az új király, VII. Károly fia, XI. Lajos amnesztiájának köszönhette megmenekülését.

Úgy tűnik, hogy ezután a verselgető Bourbon herceg fogadta be moulins-i udvarába. Itt írhatta meg 1461-62 telén a Nagy Testamentumot. Ezután visszatért Párizsba, s hogy a börtönt elkerülje, kötelezte magát a Kollégiumból elrabolt aranyak visszafizetésére. Ám régi életmódján nem tudott változtatni, újra verekedésbe keveredett. Hiába állt már mögötte teljes tekintélyével a jó nevelőapa, 1462 végén kötél általi halálra ítélték. Fellebbezésének azonban mégis helyt adtak, s a halálos ítéletet tízéves száműzetésre változtatták.

1463. január 8-án kellett elhagynia Párizst. Többé nem jött hír felőle.

Villon kora az anarchia, a káosz időszaka. Abban az évben született, amikor a Ballada tűnt idők asszonyairól című balladában is megénekelt Jeanne d’Arcot Rouenban megégették. Két esztendővel ezután ért véget a kisebb-nagyobb megszakításokkal száz éve tartó angol-francia háború. A hosszú öldöklés, az angol megszállás egy kivérzett, nyomorúságos, szétzüllött országot hagyott hátra. „Párizst éhínség, járványok, farkasok, pártharcok, és idegen zsoldosok pusztították, az országutak tele voltak gyilkos és fosztogató bandákkal, s a francia király, VII. Károly nemegyszer egy pár lábbelinek vagy egy jobb ingnek is híján volt” - írja a francia történelem egyik legsötétebb időszakáról Gyergyai Albert. Ennek a kornak a gyermeke volt Villon, ezekkel a tényekkel is magyarázhatóak életének pokoljáró fejezetei.

Villon költészetének lényege az ellentétekből adódó feszültség. Villon mélyen Isten-hívő; önmagát a Nagy Testamentum bevezetőjében az emmauszi tanítványokhoz hasonlítja (az úton lévő, bizonyosságra vágyó, de azt még fel nem ismerő ember jelképe), gyakorta hivatkozik Krisztus irgalmára. A Miasszonyunk balladája a középkor naiv istenhitének egyik legszebb megszólaltatása. Ezzel áll ellentétben minden erkölcsi normát felrúgó élete, életvitele, melyet balladáiban is megörökít. Egyszerre hirdeti a hedonista életszeretetet, és hatja át költészetét a félelem, a szorongás, az élet múlandóságának tudata, az élet, mint állandó értékvesztés tudata (Ballada tűnt idők asszonyairól, Ballada tűnt idők lovagjairól).

Villon szintézist teremt a különböző esztétikai minőségek között: a rút és a szép, az alantas és az emelkedett egyszerre van jelen költészetében. Szintézist teremt a középkori líra regiszterei között: a lovagi líra formai fegyelmét, műgondját ötvözi a populáris líra szabadszájúságával (A szép fegyverkovácsné panasza öregségében, Ballada a vastag Margot-ról).

Költői tevékenységét már az iskolában, retorikai tanulmányai során megkezdte. Tízsoros és tíz szótagú, illetve nyolcsoros és nyolc szótagú balladákat írt, s hol a Szentírás egyes gondolatai, hol a közmondások, hol pedig saját tapasztalatai nyomán verselte meg az elmúlás hangulatait, az ifjúság tüzét, Párizs tarka világát: szegényeket és gazdagokat, s nyugtalan lelkének nyugalomvágyát. Művei közül, a kor rejtőzködő szokásához híven, nem egyet a bűvös négyzet törvényszerűségei alapján szerkesztett meg, vagyis úgy, hogy a sorok átlós és függőleges olvasása, vagy éppen más kombinációja is tartalmazzon költői üzenetet.

1456 karácsonyán, közvetlenül a kollégiumi betörés után, Párizs elhagyásának fájdalmában s a veszély teli jövő szorongásában írta meg a Hagyaték, vagy mint kortársai elnevezték: a Kis Testamentumot. Negyven, nyolcsoros, nyolc szótagú versszakban, a bajok teljességét szimbolizáló negyvenes szám légkörében, s a szerelmesétől elűzött s ezért kalandozásra kényszerülő lovag szerepében osztotta szét e műben ironikus képzeletének kincseit; minden örökösének azt, ami miatt nem kapott tőlük kölcsönt. S mindezt úgy, hogy a lovagi irodalom és a feudális világnézet zengő paródiáját teremtette meg vele.

Bujdosásának s „kagylós” életének éveiben szerezte azokat a „bandanyelvű” balladákat, amelyekben hasznos tanácsokkal inti óvatosságra gonosztevő társait, „bulák buliján bumlizó s balhés murikra bukó” cimboráit.

Testamentuma, a Nagy Testamentum több mint kétezer sora egész életének, keserves tapasztalatainak összefoglalása, valóságos költői számadás; negyven nyolcsoros testálást, tizenöt balladát, egy panaszt, egy rondót, egy dalt és egy sírfeliratot tartalmaz.

Bevezetőjének első negyven versszakában mindenekelőtt átkot szór a rabtartó orléans-i püspökre, s kifejezi háláját a szabadító király iránt, így is nyilvánosságra hozva világnézetének lényegét, majd hol bánkódva, hol indulatosan, hol már-már lázadozva számot ad azokról az okokról: kamaszos meggondolatlanságokról, szegénységről, a gazdagok szívtelenségéről, amelyek végül is rossz útra terelték. Magyarázata és mentsége nevelőapja bocsánatát szándékozik megnyerni.

A halál rettenetében zárul le ez a rész, hogy azután régebben írt balladáinak beiktatásával, a következő negyven strófában újabb tűnődésekkel figyelmeztesse olvasóit az illanó élet fájdalmaira és örömeire. Csak a nyolcvanadik versszakban kezdi meg a végrendelkezés korabeli szabályai szerint való keresztvetést, s ezután, a Kis Testamentum mintájára, a hagyatkozást. Örököseinek köre most kibővül, s nemcsak egész Párizsnak, hanem egész korának is körképévé válik, eleven élet- és világképpé, amely felett ott lebeg a költő fájdalomból és megvetésből, szeretetből és elnézésből alkotott ítélete.

Balladáinak nem ismerjük pontos keletkezési idejét, de mindegyik egy-egy korabeli élethelyzet művészi rögzítése. Utolsó művei közül az Akasztottak balladája s a Négysoros az emberi együttérzés igényét s a bajokon győzedelmeskedő emberi szellem felmagasztosítását hirdetik. Villon a középkor költészeti hagyományaiból reneszánsz jellegű személyes lírát teremtett.

Villon magyarítása Szász Károly révén 1878-ban kezdődött; a Nyugat első és második nemzedéke alakította ki a magyar Villont, ekkor váltak ismertté Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, József Attila fordításai s Villon ihletésű versei. Sajátos magyarítást jelentenek Faludy György átköltései 1937. Sok versét átültette magyarra Vas István is, de teljes életművét csak 1966-ban fordította le Mészöly Dezső.

forrás:http://www.doksi.hu/faces.php?order=DisplayFace&id=107