NADÁNYI ZOLTÁN
(1892-1955)

Versolvasó ember nemcsak nagy költőket, nemcsak az emberi és közösségi sors váteszeit olvassa, hanem a pillanatnyi gyönyörűségeket és kellemes emlékeket adó jó költőket is. Mint ahogy szervezetünk se kizárólag tápláló étkeket kíván, hanem jó szájízt kínáló apró édességeket is. Vagy ahogy a Beethovent, Wagnert igénylő fülnek is igen jólesik olykor Mendelssohn vagy éppen Offenbach zenéje. Egy meghitt érzéspillanat, egy örömet szerző természeti kép, egy ötletes fordulat bravúros verseléssel megfogalmazva, vagy olykor csupán a ritmus és a rím fülbezengő játéka nagyon is szükséges lehet a szépségekkel élő lélek számára. Az elragadó óriások mellett nagyon is lehet szeretni a kellemes költőket is.

Az örök és ezerarcú szerelem idézői pedig kedves barátaivá lesznek minden egészséges ösztönéletű embernek. Ezért halhatatlanok a trubadúrok felső fokon, és ezért népszerűek a táncdalszöveg-írók alsó fokon.

Nos, a mi századunk hazai költészetének egyik legkellemesebb, igazán mesteri, már-már a nagyság határáig emelkedő kis költője, világégések közepette tiszta lelkű, szelíd trubadúrja volt Nadányi Zoltán.

Ő is abból a bihari dzsentrivilágból indult, mint oly számosan az utóbbi száz év hazai irodalmában. Ő is Nagyváradon járta iskoláit, ő is jogász lett, majd nagyváradi újságíró, mint oly sokan írástudó kortársai között. Igaz, eleve tanár szeretett volna lenni, de apja úgy kívánta: legyen jogász, azután szolgálja az államot vagy a vármegyét, mint az elődök. Emellett akár költő is lehet, ha már úgy szereti az irodalmat, és olyan kedvvel, korán bontakozó formabiztonsággal versel.

Már joghallgató korában, 1914-ben Nagyváradon megjelent első verseskönyve: játékos szerelmi élmények bravúrosan játékos verseléssel. Tetszik mindenkinek; a Nyugat körülieknek azért, mert olyan mesterien komponál és fogalmaz; a konzervatívoknak azért, mert végre egy fiatal jó költő, aki ha nem is áll mellettük, de legalább nem az ellenségük - vagyis nem politizál. Annyi bizonyos, hogy Nadányi már indulásakor birtokában van az egész modern magyar költészet technikájának, formai színvonala semmivel sincs a Nyugaté alatt, de hangütése, nyelvezete mégsem a Nyugathoz kapcsolja, sokkal inkább a századforduló "nagyvárosi" költőihez, A Hét nem kevésbé bravúros verselőihez, vagyis a Heltai-Ignotus-Makai típusú költészethez. És éppen Nagyváradon akkor ugyanúgy lehet "nagyvárosi" a költő, mint Budapesten. Mire 1917-ben jogi doktor lesz, már ismert költő. Könnyed, szellemes prózáját is szívesen közlik az újságok. Nem is akar egyelőre közhivatalnok lenni, inkább újságíró. Előbb Nagyváradon. Ott éli át a háború végét, onnét messziről vesz csak tudomást forradalmakról, majd ellenforradalomról. És csak a Monarchia végleges szétbomlása után, amikor Nagyvárad is Romániához kerül, költözik fel Budapestre. Most már családos ember, szeretteit is el kell tartania, lelkiismeretes családfő nem lehet kóbor trubadúr. Igaz, Budapesten is kap újságírói állást, egy ideig a Pesti Napló munkatársa, de ebből azokban az inflációs években nehéz megélni. Otthon pedig, Bihar Magyarországon maradt részén van egy kis birtokuk is, és a megyeszékhellyé előlépett Berettyóújfalu közhivatallal is kínálja. Úgy lett tehát, ahogy apja eleve elképzelte: dr. Nadányi Zoltán rangos vármegyei tisztviselő lett, Bihar megye főlevéltárosa. Ott is él a második világháború végéig. Rangja, címe tekintélyes, hivatala műveltséget igénylő, és igen kevés munkával jár. Élhet tehát a költészetének. És akkor kiderül, hogy nem is olyan mindenestül politikamentes, mint ahogy eleve képzelték. A kisvárosi élet furcsaságait, elmaradottságait kitűnő szatirikus versekkel pellengérezi ki. Ezt a jelképes kisvárost Piripócsnak nevezi, és egy egész ciklust ír a piripócsi emberekről és közállapotokról. Ez az ötletesen szatirikus hang mégis leleplezi, hogy a trubadúr valójában odatartozik a humanista polgári baloldalhoz. A Nyugat egyre közelebb érzi magához. Kosztolányi és az oly szigorú Schöpflin Aladár szinte versengve ír jobbnál jobbakat könyveiről. De költészete is egyre igényesebb lesz, a szerelmi játék mellett egyre erőteljesebb hangot kap a szerelmi szenvedély; a szatíra játékai mellett néha megjelenik a történelmi látomás is. A Bessenyei György emlékét idéző költemény, A testőr - talán egész életművének művészi csúcspontja - a két világháború közti kor legszebb magyar versei közé tartozik. Itt egybe tudja ötvözni az ódai pátoszt a halk, elégikus mélységgel, a hibátlan ölelkező rímek komolyságával, a nála természetes ritmustökéllyel.

Olykor novellákat is ír, egy egész kötet kerekedik ki belőlük. Nem nagy jelentőségűek, de hibátlanok és mindig érdekesek.

Mégis: a kirándulás a nagyobb témákhoz, a szatíra, a széppróza csak alkalmi elágazás. Nadányi mindenekelőtt a szerelem költője. Erotikától szelíd idillig, szerelmi ódától könnyed sanzonig, testi beteljesüléstől halk ábrándozásig, szenvedélytől játékig, hűségtől hűtlenségig, meztelenségtől agyonöltöztetettségig a szerelmi élmények csengő-bongó enciklopédiája ez a költészet. Nem egy versét megzenésítették, és divatos színésznőktől falusi műkedvelőkig országszerte énekelték. Az idősebb nemzedékek még jól emlékeznek az "Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte" refrénű sanzonra, amelyet az akkor országos népszerűségű Karádi Katalin énekelt filmen, pódiumon, rádióban, és nyomában az egész ország énekelte városban és falun, szalonokban és kocsmákban. Ennek a szövegét is Nadányi Zoltán írta.

Amikor pedig elkövetkeztek a fasizmus rémnapjai, a trubadúr mögül előlépett a humanista. Méghozzá a bátor humanista, aki tudta, hogy nem szerelmi dalokat kell írni, hanem ártatlan embereket kell menteni. Ott ült a vármegyei magas hivatalban, és az emberségesség nevében hamis iratokat gyártott az üldözötteknek. Nem is kérdezte, kit miért üldöznek: származása, politikai magatartása, katonaszökevény volta miatt? Mindegy: akit az a rendszer üldöz, azt tisztességes embernek akár élete kockáztatásával is mentenie kell. Ekkor derült ki, hogy mennyire igazi trubadúr: azok a hajdani páncélos-dárdás szerelmi dalnokok is életeszményüknek tudták az ártatlanok védelmét a sárkányok, gonosz óriások, alvilági hatalmak ellen. De közben még költészetében is felcsendül egy merőben új hang: a felháborodott tiltakozás az embertelenségekkel szemben. Így kapcsolódik ez a legszelídebb poéta a történelem parancsa folytán az ellenállás költészetéhez is.

A felszabadulástól kezdve azután haláláig Budapesten él. Azonnal felismeri helyét és szerepét az új irodalmi körülmények között. Az ő formaművészetére most elsősorban a műfordítói feladatok színvonalas végrehajtásánál van szükség. Szovjet költőket és forradalmi klasszikusokat kell méltóan tolmácsolni. Egymás után kerül sorra Heine, Burns, Moore, Mickiewicz, Lermontov és közben újra meg újra szovjet kortársak. A folyóiratok és antológiaszerkesztők bízhatnak Nadányiban: ami fordítandó, azt ő a legszínvonalasabban fordítja. Verseiben pedig ünneplő hangon köszönti az új arcú hazát, az épülő új életet. Lelke egész harmóniájával együtt él az új világgal. És közben lassú gonddal épít egy szép verses mesejátékot, a Hét falu kovácsát. De ennek bemutatóját már nem éri meg. 1955-ben, hatvanhárom éves korában hirtelenül ragadja el a halál.

De az ő emléke nem esett ki irodalmunkból. Mesejátékát idővel több helyütt is sikerrel játszották, válogatott költeményei a legutóbbi években is megjelentek, nincs az az antológia, amelyben A testőr ne foglalná el megillető helyét. És akik szeretik a szép verseket, újra meg újra előveszik Nadányi Zoltán valamelyik kötetét, és úgy gyönyörködnek szózenéjében, mint a legnehezebb muzsikák kedvelői a legszínvonalasabb könnyű mesterekben vagy mint Dante rajongói a Dante-kortárs lovagdalnokok rímes szerelmi játékaiban.

forrás:http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/nadanyi.htm

Válasz