"Csak a föld népe között akad még ilyen egész ember, ilyen teli, tízzel is fölérő. A költők között oly ritka, szinte furcsa. Ahol áll, ott Pest szürkesége, gyári melankóliája meg is van törve, kivirít belőle messzire – Pósa Lajos, a nagymellű, a nagyszívű boldog ember, akihez csaknem mindnyájan iskolába járnak. ( Bródy Sándor írta róla)





"Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek!" (Pósa Lajos)


Ha költő vagy

Ha költő vagy, ne turkálj a szemétben!
Ne légy, ne légy a szemétdomb bajnoka!
Mind szennyes az, mind fürdik a mocsokban,
Mit ott találsz: ha gyöngy, ha korona.
Légy hófehér kócsag, mely fönn repül,
Tollára tündöklő nap csókja hull –
S az emberek csodálják, amikor
Fejük fölött ragyogva elvonul.

Ha költő vagy: kerüld el a mocsárt!
Ne légy a sárba gázoló szekér,
Mely a járó-kelőre csak sarat hány,
Maga is csak sár, mire hazaér.
Légy a magasság Göncöl-szekere
Bedübörögve végtelen terét…
Robogj az ég ezüst, arany mezőin
Csillagokat hullatva szerteszét!

Ha költő vagy: ne tépd, ne tépd le a nő
Becsületének tiszta liliomát!
Harmatba’ mosdott kézzel fonj fejére
Arany sugárból tündérkoronát!
Az Isten legmagasztos’b alkotása:
Dicsfény a nő a férfi homlokán;
Szent, amikor ringatja kisdedét
S altatja dallal, mint a csalogány.

Ha költő vagy: oldd meg sarudat a
Családi tűzhely küszöbe előtt!
Mert templom az, ahol le kell borulnod:
Oltár fogadja ott az érkezőt.
Ne fertőztesd meg a csapszék lehével
Szívek mélyén megszentelt lángjait:
Mennybe törő tüzében hadd lobogjon
A szeretet, a boldogság, a hit!

Ha költő vagy: becsüld meg önmagad!
Légy, mint a napsugár, szeplőtelen!
Melynek nyomán, az árokparton is
Csak illatos, tarka virág terem.
A szép, a jó virágos bölcsőjébe
Szálljon lelkedből minden gondolat…
Isten daloljon lantod húrjain,
Ha Isten adta zengő lantodat!