Haldoklik a Föld

Haldoklik már a Föld,
a szíve is beteg,
nagyokat döng a föld alatt,
és néha megreped.
Ha szíve végleg megszakad,
ember mi lesz veled?
Sutba dobhatod álmodat,
és rabolt pénzedet.
Felettünk van az ég,
és alattunk a pokol?
Mi cérnaszálon függünk
a létben valahol.
De a cérna egyszer elszakad,
mert betelik minden pohár,
és szétszóródik az űrben
az ember, az ostoba kufár.

Juhász Magda

Tóth Virág: AZ ÉN KERTEM

 

Az én kertemben nyílnak a tulipánok
A tulipánban kicsi porzókat látok.
Nyílik más is a kertemben
Rózsák s liliomok szerte.

Szedek belőle egyet-kettőt,
Szüleimnek adom mind a kettőt.
Vázába rakom, hogy illatos legyen,
S a házba szálló méhecske sok virágport egyen.

Ahogy a virágot szedem csokorba,
Feltűnik előttem egy hétpettyes katica.
S gyorsan meg akartam fogni,
Hagytam az ujjamra rászállni.

De ő ezt hamar megunta,
Lebegtette szárnyát, 
De pechére ott suhant egy fecske,
S a szegény katicát eledelnek nézte.

Nyulász Péter: ELMONDOM

       ANYUNAK

Mostantól május van, nemsoká vasárnap,
gondoltam költök egy verset a mamámnak.
Jól csengő, dallamos rímeket kerítek,
megfestem velük a szivárványszíneket.

Első az ibolya, aztán a kék,
sötét és világos miként az ég.

Füvek és levelek festenek zöldet,
pitypangok sárgába felöltözködnek.

Narancs a kertből a vízililiom, 
végül a piros, a rózsaszirom. 

Szerintem jó kis vers, vagyis hogy remélem, 
többre még nem képes szerényke személyem.

Békés Márta: ÁRULKODÓK DALA

Lestél rólam, ne is tagadd!
Meg leszel mondva!

Káromkodtál, szégyelld magad!
Meg leszel mondva!

Körmöd piszkos már egy hete!
Meg leszel mondva!

Kinek rossz a lehellete?
Meg leszel mondva!

Óra alatt mindig zabálsz!
Meg leszel mondva!

Nem a tied, amit találsz!
Meg leszel mondva!

Nincsen házid s te csak lapulsz!
Meg leszel mondva!

Mindenért csak engem szapulsz!
Meg leszel mondva!

Mindig meglöksz írásórán!
Meg leszel mondva!

Mint egy zombi, úgy nézel rám!

Békés Márta: IMBOLYGÓ ISKOLA

Hol volt, hol nem volt,
volt egyszer egy iskola. 
Nem forgott az se lúdlábon, 
se kacsalábon. 
Hiszen éppen az volt a baj, 
hogy nem is nagyon forgott. 
– Erre, nem arra! –  mondták emerről. 
– Arra, nem erre! – mondták amarról. 
De az iskola bizony nem mozdult semerre. 
– Merjed, merjed! – mondták az Emerrék. 
– Marjad, marjad! – mondták az Amarrák. 
Az iskola kicsit szédült ugyan, 
de tartotta magát. 
– Ha nem mered, csak marad a semmibe! 
– Ha nem marod, csak mered a semmibe! 
De az iskola nem mert, mert nem mart. 
És nem mart, mert nem mert. 
Billegett ugyan erre, 
támolygott ugyan arra, 
de maradt a helyén meredten. 
Szédült már mindenki 
az igazgatótól a portásig, 
féltek, kipotyognak. 
A tanulók nem bánták, 
jobb ez mint a vidámpark! 
Csak a tanárok sopánkodtak: 
– Jó, jó, de merre az arra? 
A szülők csak sápítoztak: 
– Álljon az iskola végre a sarkára! 
– Na, ez nekem meredek! 
Inkább mégse maradok! 
– így döntött az iskola egy nap. 
És megrázta magát. 
Imbolyogva ugyan, 
de mégiscsak elindult. 
Erre is, meg arra is. 
Semerre, s amarra se. 
Bottal üthették a hült helyét. 
Aki kiváncsi és 
mégis forró nyomon keresi, 
megtalálhatja 
UGYANOTT!