Nyári Kép.

Nyári melegségét nagy bőségben ontja
A kerek fénylő Nap perzselő sugara.
Napfürdőzik ott a vén nyárfa alatt,
Susogó zöld lombja ritkásabb árnyat ad.

Bőrén érzi a kellemes meleget,
De nem láthatja fönn a kék eget.
Az aranyló Napot, az ég messzi kékjét,
A távoli tájnak pompás nyári ékét.

A Napot elképzeli. Vajon milyen lehet?
Érezi, s nem látja ahogy ad meleget.
Ahogy aranyszínbe vonja be az eget.
Mondják, hogy élteti a földi életet.

Melegíti bőröm. Kellemes, jól esik.

Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?

Petőfi márciusa

A március Petőfi hónap
ha süt a nap, ha fú a szél,
ő ragyog itt a napsütésben,
s a szél szavában ő beszél,
s ha égzengéssel, villámfénnyel
ránk tör a tavaszi vihar,
mintha a szélvész kürtszavában
harsogna a Nemzeti dal.

Nincs március Petőfi nélkül,
e kettő egy száz éve már.
Az ő szemével látjuk, hogyha
madárka a bokorra száll,
fülével halljuk rebbenését,
s azt is, mikor egy bősz folyam
vagy egy rabnép láncát letépte
a szabadság felé roham!

Van nekem egy könyvem…

Van nekem egy könyvem,

Régi kopott jószág:

Csupa zengő álom,

Csupa szép valóság.

Tízesztendős voltam:

Föléje hajoltam,

Belegyönyörödtem,

Belőle daloltam.

Büszke gyerekségem,

Érző ifjúságom, -

Benne van e könnyben

Egész magyarságom!

Álmodozva hajlok

Mostan is reája:

Áradj a szívembe

Ezer év csodája!

Áradj a szívembe

Örök szép magyarság:

Petőfi, Petőfi –

Szerelem, szabadság!

Igézet fog el egy

Szent emlékezetben –

S áldom az Istent, hogy

Magyarnak születtem…

Vatha éneke 1046-ban

Kezemben Koppány barnult koponyája,

Iszlak belőle, ős magyar világ!