Varga Máté Vargamate: Fehér királynő

ködfátyol borítja az egykor volt tiszta tájat
a fákról a levelek csendesen a földre szálltak
fáztak, hideg van minden élő s élettelen fázik
a szegény hajléktalan a rossz időben felfázik
mind tudják, hogy hozott ő egy új évszakot
megjött, beköszöntött elhozta az fahéjas alma illatot
egyik este varázspálcával suhint egyet
s teremt havat, miből készül a sok répaorrú hóember
kisgyerekek dobálják mellettük egymást hógolyókkal
míg az öregek lassan teát kortyolgatnak
békét teremtett és szeretet fecskendezett a levegőbe
egy napig, amikor az agressziót a boldogság legyőzi s legyőzte
ezek után új évet hoz a földre, új életet, új reményt
akkor majd megint meséljük: majd jövőre, s kezdünk új regényt

Forrás: Karácsony

Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derű és mennyi nyugalom,
A felhők úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.

Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végső csókjából fakad az.

Az ember nézi az alkonyt, szivében
Szeretne ő is békét és derűt,
És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,
Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,
Mily idegen már tőle a világ
És a halálra gondol, mely kitépi
Lelkéből vérző gondjai nyilát.

  Bornemissza Endre - Karácsony

Fenyőágon, madárszárnyon,
megérkezett a Karácsony.
Messziről jött, meleg Délről,
napsütötte földtekéről,
jött Északról, fagy honából,
rénszarvasos, havas tájról.

Jött Keletről, jött Nyugatról,
nyomában kolomp s harang szól.
Sok napon át jött, sok éjjel,
jött szelekkel, hópihékkel,
kocsin is jött, jött repülőn,
köves úton, havas dűlőn,
könnyű szánon, csengetyűzve,
a szíveket egybefűzve.

Hozott hírt a pásztorokról,
csillagokról, jászolokról,
kis Jézusról, Máriáról,
a híres három királyról.

 Zsenge fácska voltam,

Nem tudok megszületni,
már látszik a fejem,
ahogy áttört a burkon,
a vastag egeken,


görnyedek és üvöltök,
örökös embrió,
szívemben félelem van,
húsomban semmi jó,


a fölrepedt tojásban
héjasan és vadul,
szilánk közt megszorulva,
ahogy az ék szorul,


tagjaim összegyűrve,
a szülőutakon
hasít a húsban élő
és közös fájdalom,


a véres alabástrom
edényen át, örök
csúszásban, tapadásban
kiáltok és nyögök,


térdem mellemre zárom,
magamra guggolok,
hurok vagyok magamnak
s fájok, ahogy tudok,


recsegek, török, élek,
pereg a vér, a víz,
úgy fájok önmagamnak
és az anyámnak is.

"Szól a censor: Vetó; megtiltom ezt.
E hasáb üres marad és fehér! -
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.

Szól a censor: Vetó; hatalmam nagy;
A semmiségbe vetlek vissza én! -
S a fehér lapról láthatlan sorokban
Feltámad az elítélt költemény.

Szól a censor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked
S szól az Ige: én öröktől vagyok
S nem érintnek halálok, születések!

Még rémület fog el, hogy tervezem,

véget vetek a veled való kapcsolatnak,

de megfészkelt bennem a gondolat

és ki fogja költeni tojásait.

A gyönge csőrök szerelmem szétszedik.

Először hűvös érintés aztán élesebb, gyorsabb,

mindig ugyanott, követelőző, ellenállhatatlan

vágy idegeimben: mindentől szabadulni.

Rettegve gondolok eljövendő életemre.

Nem volt senkinek közele édesebb,

sötétbarna ajtók mögött a virrasztás veled –

A végső nap után ujjongó hangzavarra ébredek.

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám, 
és nézz reám este, ha lehunyod, 
engem nézz, mikor hó suhog, 
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán! 
Első és utolsó mozdulatod 
engem nézzen, mikor már szó vagyok, 
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod – 
éj-nap nyakába vetve, ellobog. 
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok. 
De nézz utánam, s én visszafordulok, 
átkelek újra érted az éjszakán.

Sándor Ernő: Adventi hajnal

Alföldön, fákon zúzmara,
adventi hajnal zápora,
ezüst mezők, ezüst világ...
Szobánkban csend és béke van,
karácsonyt vár a kisfiam.

Ezüst mezők, ezüst világ,
ti visszatérő szent csodák,
ó, szép adventi hajnalok!
Lelkemben halkan zengenek
rég elfelejtett énekek.

Ó, szép adventi hajnalok,
Istent dicsérő angyalok,
bús tájon, íme, zeng a szó:
az éjszakának vége már,
megtartó Krisztus erre jár...

Bús tájon íme zeng a szó:
Istennel élni volna jó
az ég alatt, a föld felett,
s üdén, miként a kisfiam,
Jézusra várni boldogan.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

Szent Miklós ünnepén

Így december elején,
Szent Miklós idején
apró kis szívek remegve
gondolnak a jó öregre,
az öreg Télapóra,
ki a vágyak tudója.
Én is sokat gondolok rá,
mert szeretem.
Hófehér szakálla,
piros csuklyás ruhája
álmomban elkísér
Szent Miklós idején..
Mindig jó leszek
és szót fogadok,
az óvodában sok
piros pontot kapok.
Így ábrándozik a kis gyerek,
hogy talán
a jószívû Télapó
sok szép ajándékkal
lepi meg.

Szabó Istvánné