JÖJJ EL, SZENTLÉLEK!
Somogyi Imre

Fájó emberszívbe,
mint gyógyító balzsam,
lázongó lélekbe,
mint hódító dallam,
zokogó sírásra,
mint öröm harangja,
életnek, tavasznak
hívogató hangja:
Jöjj el, Szentlélek!

Gyenge női szívbe,
mint az erő lángja,
kereső lélekbe,
mint lobogó fáklya,
kedvesség és jóság
langyos fuvalmával,
a szelíd Megváltó
gyöngéd uralmával:
Jöjj el, Szentlélek!

Kis gyermeki szívbe,
mint a csengő ének,
ártatlan lélekbe,
mint a vidám élet,
ezüstkacagással,
angyalseregekkel,
atyai mosollyal,
igaz szeretettel
Jöjj el, Szentlélek!

Vihar hajnalban

Én már ébren voltam, mikor permetezett,
Lágyan szitált, mint óriás szellem, úgy ereszkedett.
Elnéztem magamban nyíló, szürke keblét,
Mintha a fellegek könnyel borították volna el a szemét.
Megringatta erdeinek tengernyi zöld lombjait,
Kimosta földszagú, forró, napos falvait.
Cseppjei úgy hulltak, mint megannyi csillag,
Fekete lepléről leszórt aprócska ezüst darab.

Én már ébren voltam, mikor tombolt,
Fenséges angyala akkor tüzes villámot ont.
Láttam ólomszín, komor arcát sírni szüntelen,
S kacagni felhői közt mennydörögve hirtelen.

Sötét ének

Állok az erdőben a fekete égbolt alatt,
A csillagok rám vádlón fenik a fogukat.
Holdanyám vérzik s cseppjei meghintik arcomat,
Szürke fellegek kúsznak, kíváncsian lesik halálomat.

Kardomat az égnek szegezem, s merészen kiáltom:
Enyém az álmom, életem és mindörökké a sorsom!
Gyilkos düh, mely marcangol, azzal lendítem kardom,
Világnak s életnek rózsáját vérrel megkaparintom.

Sötét álmot az nyomban reám bocsájt,
Kardom porba hull, hadd ragadjon meg az ár.

Villon -Faludi- Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

 Francia költő
Párizsban született 1431. április 8-án.
Ami keveset életéről tudunk, mindazt verseiből s néhány rendőrségi jegyzőkönyvből ismerjük.

Szülei szegény emberek voltak; apja Montcorbier, egy Bourbon tartománybeli földesúr Des Loges nevű majorjában élt Párizsba kerülése előtt. Ezért hívhatták Villont Des Logesnak és Montcorbier-nek egyszerre. Apja korai halála után anyja nevelte, aki a királyi kastélyban dolgozott. „Én koldussorban nevelődtem, szegény ember szegény fiának” - mondja származásáról Villon.

AZ AKASZTÓFAVIRÁGOK BALLADÁJA

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.

Az Artisjus-díj a kortárs magyar zeneművészeti és irodalmi alkotótevékenységet ismeri el, az év kiemelkedő szerzőit négy irodalmi és hét zenei kategóriában díjazza.

Villon-ballada

Maradni megmaradt, a történetből az út pora.
A költő emlékére szóljon e ballada.
Évekig csavargott, nem várt ő csodát,
S közben énekelt.
Hallgassuk hát Francois-t!

Süvít a szél, fázik a kezem,
Oly fáradt vagyok és üres a zsebem
Ballagok, hideg az idő
Hosszú az országút és esik az eső

Süssön a nap, arra várok én
Oly boldog leszek ezen a földtekén!

Sápadt arc, szakadt ruha,
Furcsa az élet és néha mostoha.
Rátok gondol, ti jó víg cimborák,
Francois Villon, a csavargó jó diák

Süssön a nap, arra várok én
Oly boldog leszek ezen a földtekén!

Vasadi Péter:A szó válságáról, a szó öröméről

ANYÁINK      László Mária

Kik szőttétek őseink menyegzői fátylát,
Hős fiaitoknak, a Kárpátok lábánál,
Kik elsőként mondtatok imát ott érettük, 
Mikor nomád tüzek lobogtak felettük.

Ti, akik mindig magyarul szóltatok,
Édes szép nyelvünket őrizte ajkatok, 
Kiknek szíve hasadt a háborúk nyomában,
Mikor fiatok hűséggel halt meg  a csatákban.

Titeket látunk még, most is e században
A Ti féltő szemetek ad vigaszt a mába,
Örök anyakép az, mit Emese ránk hagyott,
Az Isteni-hitünket, áldott imádságot.

A Balatonszemesi Önkormányzat Képviselőtestülete, a “Latinovits Emlékmű Alapítványa”, a Balatonszemesi Latinovits Zoltán Művelődési Ház és a Magyar Versmondók Egyesülete középiskolai és felnőtt versmondók részére vers- és prózamondó találkozót hirdet XIX. alkalommal, Latinovits Zoltán születésének 82. évfordulója alkalmából.

A pályázat célja

A pályázat célja a Latinovits Zoltán Országos Vers- és Prózamondó Találkozón való részvétel

Feladó: Varga Zoltánné Marika
Időpont: 2013.05.03., 10:25

Üzeneteim között találtam ezt a verset anyáknapján. Sajnos a szerzőjét nem írta meg Marika, igy szerzője nélkül teszem közzé. Aki tudja ki irta, majd jelezze. MM


Egy szál fehér rózsa,
és itt egy bonbon neked...
S most hadd csókolom meg,
ezt a dolgos kezet!

Szeretettel simogatott,
sokszor védett engem;
S olykor megmutatta,
merre kell majd mennem!

Szaladnak az évek,
és nem vagyok már gyerek.
S egy ideje azt is tudom,
miért és hová megyek.

Csupán az éj barátnőm.
Mindig eltöltenék egy éjt az éjjel
s nem üresek a véle töltött órák,
sőt olyanok, melyekre lüktetését
rábízhatom szivemnek, hogyha tetszik,
anélkül, hogy könnyelműn szórakoznék.

Megesik gyakran, érzem,
midőn kiválik árnyék-önmagából:
a megrögzött reménység
kitárja lángját bennem újra mindig
és száll a csöndességben, visszaadva
halhatatlannak gondolt
s szeretett földi rebbenéseidnek
a fényt.