AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

József Attila 

KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Himnusz Orbán Viktorhoz

A magyar nép zivataros évtizedeiből

Viktor, szánd meg a magyart
törvénnyel, Széll-tervvel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd frankhitellel
BAL sors akit régen tép,
Hozz rá négy esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!


Hányszor zengett ajkain
Gyurcsány vad népének
Vert hadunk csontvázain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
megszorítással, kebledre,
S lett az MSZP miatt
demográfiai kelepce!

Hőseinket felhozád
az Országház élére,
Általad nyert szép házat
frankhitelesek népe.

2007. június 19.

Szeme zöld íriszét lassan elnyelik a barna foltok

Közelről kutatja a tekintetem s aggódom

Öreg cicám új figurákra kapatja magát

Saját szerzemény, mit lelkelsen dorombol hajnaltájt

Az őszi verőfény szikrát vett fehér dús bundáján

S mindketten békében fogadjukanap szelíd simogatását

Én hunyt szemmel,s kizárt a külvilág

A balkonon körülöttünk száz színben virít a kukacvirág

Békesség harmónia,a magány elvész

Mellettem elnyúlva Ő heverész

S egy ritka pillanatra a tappancsa 

Gyengéden a csuklómhoz ér vigasztalva.

Babits Mihály

Esti imádság    

melyben a költő kéri a Múzsát,

hogy az elköltözött lelkekért imádkozzék.

Üdvözlégy Máriára harangoz a harang,

de meg se hallva hal ki házak közül a hang.

Midőn a föld közömbös, talán a menny megért:

imádkozzunk ma Múzsám a minden lelkekért,

kik bolygva - s vajjon ők is tudják-e, merre? mért? -

nyerik talán az égtől amit a föld remélt;

kik útban és felezve lét és nemlét honát

lesik talán a földtől amit az ég nem ád;

kiket közel megérez a fínomúlt ideg

s sok gyenge nőt sötétben lúdbőröz a hideg;

akiktől fél a gyermek, ha csendben fél maga;

akiknek szenvedése borzongat éjszaka;

kiknek lehére fodrot vet síma tón a hab

és elhomályosúl a fényes tükördarab;

akiknek rémes esten ajkukról sír a szél

s ujjuktól ing az asztal s báj koppanás beszél;

kik bolygnak milliónkint teretlen téreken

s kiderül szenvedésük a végitéleten:

azokhoz sok közünk és eleven nincs utunk:

azok közül jövünk és azok közé jutunk.

László Mária verse énekel: Némethné Kovács Magda

Aranyosi Ervin: Szeretni jöttünk...

Szeretni jöttünk széles e világra.
Keresni másban énünk jobb felét.
Örömöt lelni, napról napra várva,
a belső hangot, a misztikus zenét.

Mert a magánynak kongó kapujából,
az élet ösvénye másfelé vezet,
tárd ki szíved, mely börtönödhöz láncol,
s örülj a mának, amíg csak lehet.

Nyisd ki szemed, és a lelkedben érezd,
ami ma gond, az mind megoldható.
Álmodni merj! És sohase fékezd!
Amit csak elképzelsz, valóra váltható

Aranyosi Ervin: Fogyatékkal élő társaink

Fogyatékkal élnek. Ne hidd azt hogy mások!
Önzetlen szeretnek, mint az óvódások.
Próbálj te is nekik szeretetet adni,
ha tiszta a lelked, könnyebb elfogadni.
Ne az észre hallgass, inkább a szívedre!
Nem élhetnek Ők sem, köztünk, számkivetve.
Fogadjuk el Őket, vegyük emberszámba,
mert közénk születtek, ebbe a világba.
Isten gyermekei, s cipelik a terhet,
amit magunkfajta, tán nem is cipelhet.
Nehéz feladatot rótt rájuk az élet,
mégsem várnak többet: erőt, emberséget.

Haragvó, ádáz szél tépázza a fákat,
lombjaikba marva, míg bele nem fárad.
Visszavonulót fúj, s lassan újra támad,
agresszív, bősz harcos, egy gyilkos vadállat.

Zord lelke sikítva az utakat járja,
pusztító szelleme, az ég katonája.
Tisztára kisöpri a földi világot,
porral vakítja el, azt ki eddig látott.

Nyomában a sírás, földre szakadt ágak,
kettétört életek, szebb napokra várnak.
Elül a por, lassan, kitisztul az ég is.
Lenyugszik a világ. Hisz lesz holnap mégis…

Forrás:http://versek.opencreative.hu/