Hozzon az új............

Hozzon majd az új év,mindenkinek szépet,
váljanak valóra sorra, a legszebb remények !
Legyen mindenkinek pénze,ne legyenek gondok,
ne sodorjanak senkit végveszélybe a bankok !
Legyen a gyermeknek boldog gyermekkora,
ne kelljen éheznie,legyen meleg az otthona!
Legyen szép az iskola,hol boldogan tanulhat
s a tudás útján,aztán boldog emberré válhat!
Legyen sok munkahely,hol alkothat az ember
teremthet értéket,elérhet minden szépséget!
Mert a szépség és jóság mindennek alapja
a szorgos hétköznap jutalmát, mindig ez adja!

Kerék Rózsa: Vígasztaló

Száll az idő, miért is állna.
Megint elsuhant egy év.
Szomorúság, öröm s bánat,
Minden belefért.

Most itt toporgunk ismét, egy
Új esztendő küszöbén,
Nem tudhatjuk, mit hoz nekünk
Az elkövetkezendő év.

De történjen bármi,
Az ember nem adja fel
És minden egyes nap,
Reménnyel tölti el.

Hisz nem lehet minden nap
Ragyogóan szép,
Néha felhők jönnek,
S beborul az ég.

De jöhet egy fordulat,
Mikor nem is várjuk,
S az életet újra
Gyönyörűnek látjuk.

 Kerék Rózsa: Vígasztaló

Száll az idő, miért is állna.
Megint elsuhant egy év.
Szomorúság, öröm s bánat,
Minden belefért.

Most itt toporgunk ismét, egy
Új esztendő küszöbén,
Nem tudhatjuk, mit hoz nekünk
Az elkövetkezendő év.

De történjen bármi,
Az ember nem adja fel
És minden egyes nap,
Reménnyel tölti el.

Hisz nem lehet minden nap
Ragyogóan szép,
Néha felhők jönnek,
S beborul az ég.

De jöhet egy fordulat,
Mikor nem is várjuk,
S az életet újra
Gyönyörűnek látjuk.

Wass Albert: Pogány újévi köszöntő


Hej emberek! Markomban sűrű
fekete vérrel telt kupa!
Ezzel köszönt rátok egy rongyos,
világgá űzött árva kobzos
utolsó Koppány-unoka!
Borra nem telt. Így hát kupámat
megtöltöttem bús magyar vérrel.
Hozzátok szólok emberek!
Héj, testvéreim, emberek
öt világrészen szerte-széjjel!
Ím alvadt vérrel telt kupámat
e rút világon végigöntöm
s magyar vér mellett, ahogy illik,
az újesztendőt ősi módra
zord táltos-szóval fölköszöntöm!

 Varga Máté Vargamate: Fehér királynő

ködfátyol borítja az egykor volt tiszta tájat
a fákról a levelek csendesen a földre szálltak
fáztak, hideg van minden élő s élettelen fázik
a szegény hajléktalan a rossz időben felfázik
mind tudják, hogy hozott ő egy új évszakot
megjött, beköszöntött elhozta az fahéjas alma illatot
egyik este varázspálcával suhint egyet
s teremt havat, miből készül a sok répaorrú hóember
kisgyerekek dobálják mellettük egymást hógolyókkal
míg az öregek lassan teát kortyolgatnak
békét teremtett és szeretet fecskendezett a levegőbe
egy napig, amikor az agressziót a boldogság legyőzi s legyőzte
ezek után új évet hoz a földre, új életet, új reményt
akkor majd megint meséljük: majd jövőre, s kezdünk új regényt

Forrás: Karácsony

Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derű és mennyi nyugalom,
A felhők úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.

Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végső csókjából fakad az.

Az ember nézi az alkonyt, szivében
Szeretne ő is békét és derűt,
És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,
Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,
Mily idegen már tőle a világ
És a halálra gondol, mely kitépi
Lelkéből vérző gondjai nyilát.

  Bornemissza Endre - Karácsony

Fenyőágon, madárszárnyon,
megérkezett a Karácsony.
Messziről jött, meleg Délről,
napsütötte földtekéről,
jött Északról, fagy honából,
rénszarvasos, havas tájról.

Jött Keletről, jött Nyugatról,
nyomában kolomp s harang szól.
Sok napon át jött, sok éjjel,
jött szelekkel, hópihékkel,
kocsin is jött, jött repülőn,
köves úton, havas dűlőn,
könnyű szánon, csengetyűzve,
a szíveket egybefűzve.

Hozott hírt a pásztorokról,
csillagokról, jászolokról,
kis Jézusról, Máriáról,
a híres három királyról.

 Zsenge fácska voltam,

Nem tudok megszületni,
már látszik a fejem,
ahogy áttört a burkon,
a vastag egeken,


görnyedek és üvöltök,
örökös embrió,
szívemben félelem van,
húsomban semmi jó,


a fölrepedt tojásban
héjasan és vadul,
szilánk közt megszorulva,
ahogy az ék szorul,


tagjaim összegyűrve,
a szülőutakon
hasít a húsban élő
és közös fájdalom,


a véres alabástrom
edényen át, örök
csúszásban, tapadásban
kiáltok és nyögök,


térdem mellemre zárom,
magamra guggolok,
hurok vagyok magamnak
s fájok, ahogy tudok,


recsegek, török, élek,
pereg a vér, a víz,
úgy fájok önmagamnak
és az anyámnak is.