A Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az útján:

s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.

(Szabó Lőrinc)

Ezt a falut a hegyek

a markukban tartják.

Szél nyargal a dombokon,

megfésüli a fenyvesek

ázott gyapját.

A csöndön át fölhallatszik

a források elvesző vergődése.

Erdőszagú embert szimatolnak

a kutyák, fáradt lépései

az árván maradt erdők

avar sziszegését hozzák.

Hánykolódik, vergődik

ágyában a patak is, mint

emberben az összeszűkült ér,

egyre vékonyodva.

A hold beszövi sápadt

fénnyel a rétek páráit,

takargatja kövér köd-

dunnákkal.

A hónapok s évszakok torlódnak, múlnak, 

Az értékálló morál elvei örökkön maradnak. 

Vannak, lesznek ismerősök és barátok, 

Bizalomban élek, kereslek s helyes utat találok. 

Szürkén beleidomulok s nem lógok ki a sorból, 

De büszke vagyok, s majd kilépek a porból. 

Igaz barátaim mellettem, s van rájuk szükségem, 

Volt egy-kettő, kiktől segítséget kértem. 

Szerelem nem fájlalja szívem ,már nem is érdemes, 

Megteszek bármit neked, ha kicsit is megérted ezt 

Szívleled mit írok, amiben hiszek, amit érzek, 

Véges az életem s tákolom, s tán soha sem végzek.

Egy fodor se' lebben
A csöndes tavon;
Csönd van a szivemben,
Nincs dal ajkamon.

Csillagok felettem,
Lenn is csillagok...
És mindent feledtem,
Azt is, ki vagyok.

Feledem, mit türtem,
Hány vihar üzött...
Lengtek már az ürben
Csillagok között.

Ringok csillagfényben
Nesztelen vizen...
Hogy valaha éltem,
Már azt sem hiszem.

Álomba hullt az erdő észrevétlen, 
lombot a levegő mozdítni renyhe
s illatot sem hord, s elhallgat a csendbe 
madár a fán s a béka tó vizében.

A szentjánosbogár, mint szikra, éjen 
s alvókon átlibben a levelekbe
s édes álmok körtáncában kerengve 
lelkem elmerül a csend gyönyörében.

De lám! hirtelen zúgás kél a fákon,
kedves álmokból vissza kell találnom,
komoly hang beszél most hozzám a csendben;

a felriadt lélek figyel a szélben,
mely mint atya szól játszó gyermekéhez, 
figyelmeztet, ideje hazamennem.

Szerző: Vesztergom AndreaFeltöltés dátuma: 2011-09-04Költészet, Versek, Isten VeletekVoltam "Szonettek Hölgye", meglehet,
egy rész belőlem mindig az marad,
megéltem immár harmincnégy telet,
a bizonyságom mégis talpalat.

Rím és ritmus fogságába rejtve:
önként vállalt rabság, szent teher,
az utolsó cseppet is lefejte
a csalódás. A mindent vette el.

Töredezett lírám volt, lefagyott,
de játékaid életre hívtak,
mert azt hittem, mögötte te vagy ott,
színek között lettem végleg színvak.

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

Nyugat felé, az őszi dombtető
élén a Nap úgy fekszik a haraszton,
mint lázra gyúlt, beteg hercegkisasszony,
vagy kéjbe fáradt, lusta szerető.
                                                  
Kis ideig még ott remeg a képe
hunyó zsarátként a patak szinén;
pár perc - és mint hangját vesztett szirén,
alámerül futó habok ölébe...
                                                            

De állig kopott-zöld párnákba bújva,
arany sugárból sodrott langyos ujja
még utoljára megsimítja arcom.

Arany János CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

A virág színe
A szabad sztyeppén
Mily csodás!
Az azúr égbolt
Szivárványa sincs
Oly csodás.
Az értelem,
Ha tiszta,
Oly gyönyörű
A csillogó napfény
Sugara sincs
Gyönyörűbb!
A virág szépségét
A gyökér nedve
Táplálja.
Az értelem szépségét
A gondolat ereje
Táplálja.
A termékeny gyökér
Nem kell hogy
Szép legyen.
A gondolkodó ész
Nem kell hogy
Szép legyen.
A virág csupán
Akkor szép, ha
Kívül szép.
Az értelem csak
Akkor szép, ha

Belül szép.