Nyári Kép.

Nyári melegségét nagy bőségben ontja
A kerek fénylő Nap perzselő sugara.
Napfürdőzik ott a vén nyárfa alatt,
Susogó zöld lombja ritkásabb árnyat ad.

Bőrén érzi a kellemes meleget,
De nem láthatja fönn a kék eget.
Az aranyló Napot, az ég messzi kékjét,
A távoli tájnak pompás nyári ékét.

A Napot elképzeli. Vajon milyen lehet?
Érezi, s nem látja ahogy ad meleget.
Ahogy aranyszínbe vonja be az eget.
Mondják, hogy élteti a földi életet.

Melegíti bőröm. Kellemes, jól esik.

Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?

Petőfi márciusa

A március Petőfi hónap
ha süt a nap, ha fú a szél,
ő ragyog itt a napsütésben,
s a szél szavában ő beszél,
s ha égzengéssel, villámfénnyel
ránk tör a tavaszi vihar,
mintha a szélvész kürtszavában
harsogna a Nemzeti dal.

Nincs március Petőfi nélkül,
e kettő egy száz éve már.
Az ő szemével látjuk, hogyha
madárka a bokorra száll,
fülével halljuk rebbenését,
s azt is, mikor egy bősz folyam
vagy egy rabnép láncát letépte
a szabadság felé roham!

Van nekem egy könyvem…

Van nekem egy könyvem,

Régi kopott jószág:

Csupa zengő álom,

Csupa szép valóság.

Tízesztendős voltam:

Föléje hajoltam,

Belegyönyörödtem,

Belőle daloltam.

Büszke gyerekségem,

Érző ifjúságom, -

Benne van e könnyben

Egész magyarságom!

Álmodozva hajlok

Mostan is reája:

Áradj a szívembe

Ezer év csodája!

Áradj a szívembe

Örök szép magyarság:

Petőfi, Petőfi –

Szerelem, szabadság!

Igézet fog el egy

Szent emlékezetben –

S áldom az Istent, hogy

Magyarnak születtem…

Vatha éneke 1046-ban

Kezemben Koppány barnult koponyája,

Iszlak belőle, ős magyar világ!

Aranyosi Ervin: A Magyarok Istenéhez...

Szomorú a világ,
nem derít jobb kedvre.
Olyan, mintha népünk
árva koldus lenne.
Istentől kunyerál,
- bár régen teremtett.
Nem tűrt kapzsiságot,
önmaga tett rendet..

Ám most elvakítják
a kortes beszédek.
Médián keresztül
hülyítik a népet.
Mást mutatnak néki,
"valótlan világot",
olyan bálványokat,
kit nép nem imádott!

Drága jó Istenünk,
nézz ránk szeretettel!
Legyen méltó hozzád,
mind, a magyar ember.
Ne engedd elveszni,
add vissza a "házát"!

Forrás: http://www.lakodalom.hu/
(Baki józsef versek)

Beköszöntõ a menyasszonyos háznál

Békesség e háznak Jó napot kívánok
Én itt most a……….követeként állok
Ő most izgul s nem hallani szavát,
Meg kell keresnem választott menyasszonyát.
Kedves örömapa most tehozzád szólok
Tisztemből adódik ,hisz én vagyok a szónok.
Engedtessék meg, hogy beljebb fáradjunk
Az ékes menyasszonyt, vőlegényünk elébe hozzuk.

Bevezetõ menyasszony búcsúztatáshoz

Tisztelt kedves szülők, eljött hát az óra
Kedves lányotok itt áll búcsúzóra
Érzékeny szavakkal szeretne búcsúzni
De a szíve sajog, nem tud szóhoz jutni.

Tompa Mihály: Őszi tájnak...

Őszi tájnak hervadása!
Őszi napfény ragyogása!
Hervadásból, fényből támad
Lelkemen e kedves bánat.

Omlik a lomb, hallgat a dal;
Visszatérek gondolattal
A tavaszra,... ah de annál
Betegebbnek tetszik a táj!

Ez a rét volt olyan ékes?
Ez a határ olyan népes?
Ez a halom, völgy és tájék...
Mintha a sirkertben járnék!

Lemegy a nap nem sokára...
Haldoklásnak szent országa!
Olyan édes forró vággyal
Ölel téged lelkem által!

Az elmulás bája rajtad,
Lelkemen vesz mély hatalmat;
S bár meghalni kéne véled:
Mégis, mégis szeretnélek!

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hüvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.

Negyven felett a nők feketében jártak,
egy évig gyászoltak szülőket vagy férjet,
kicsi volt a falu, de a rokonság nagy,
a gyásznak így aztán nem vetettek véget.

Búzavirág festette kékre a határt,
édes krumplit sütöttünk sparhelt sütőkben,
telente térdünkig süppedtünk a hóban,
és kevesebben voltak a temetőkben.

Jó szava a másikhoz mindenkinek volt,
és nagyobb volt a súlya az adott szónak,
fél évszázad alatt minden úgy elvadult, 
a hírek mindenhol gyalázatról szólnak.