Görögkatolikus templom (Irota)

Wass Albert:
Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk, ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár, a Csend harmóniája ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen...

Vas Ottó

HOGYAN TANULJUNK VERSET, PRÓZÁT?

Előadók, felkészítők kézikönyve

Megjelent a Gyurcsó István Alapítvány megalakulásának 10. évében

© Vas Ottó

© Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely

Dunaszerdahely, 2001

Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 23.

Bevezető

                Mottó:

                A szavalás értelme. A vers néma. Adj neki hangot.

                A vers a könyvben halott.

DEBRECZENI TIBOR

“A VERS NÉMA. ADJ NEKI HANGOT!”

I. Az üzenetközvetítő vers

Kosztolányi Dezső 1928-ban írja: “A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre: Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.” A vers művészeti alkotás, s mint ilyen, több üzenet hordozója. De csak az a vers, amelyiket olvasok és értek, de csak az a vers, amelyiket kihangosítok, azaz mondok vagy hallgatok. A versmondásra a művészeti kommunikáció ismérvei éppúgy érvényesek, mint a primer művészetekre vagy a közvetítés által létrehozott egyéb műalkotásokra, előadásokra, zenekari koncertekre.

Tóth Árpád (1886 - 1928) - ugyancsak a Nyugat nagy nemzedékének kimagasló költője és egyik legkiválóbb műfordítónk volt.
 Apja paraszti származású szobrászművész; ő tanárnak készült,
 de nem szerzett oklevelet, újságírásból és az irodalomból élt.
 Páratlan formaművészettel, egyéni hangon fejezte ki egy érzékeny és beteg ember szenvedéseit és sóvárgását a szebb,
 derűsebb, emberibb élet után. Az első világháború alatt egyre határozottabban adott hangot háborúellenes érzelmeinek.

Megjelenés ideje: 2013.05.03.

Vannak találkozásaink, melyek örökre beírják magukat lelkünkbe. Ősz Zoltán művészetével való találkozásom, egyike ezeknek. Színvilága és hitelessége lenyűgözött, magával ragadott, és dalra fakasztott. Szeretettel ajánlom, e néhány gondolatot, és köszönetem a gyönyörű alkotásokért!

Sárkány Sándor

Otthonom

Virágos kedvvel, ha futnék a világból!
- az is kevés lenne most, talán...
Kilépek inkább csak rétem harmatába,
Boldogságom ott is rám talál!

JÖJJ EL, SZENTLÉLEK!
Somogyi Imre

Fájó emberszívbe,
mint gyógyító balzsam,
lázongó lélekbe,
mint hódító dallam,
zokogó sírásra,
mint öröm harangja,
életnek, tavasznak
hívogató hangja:
Jöjj el, Szentlélek!

Gyenge női szívbe,
mint az erő lángja,
kereső lélekbe,
mint lobogó fáklya,
kedvesség és jóság
langyos fuvalmával,
a szelíd Megváltó
gyöngéd uralmával:
Jöjj el, Szentlélek!

Kis gyermeki szívbe,
mint a csengő ének,
ártatlan lélekbe,
mint a vidám élet,
ezüstkacagással,
angyalseregekkel,
atyai mosollyal,
igaz szeretettel
Jöjj el, Szentlélek!

Vihar hajnalban

Én már ébren voltam, mikor permetezett,
Lágyan szitált, mint óriás szellem, úgy ereszkedett.
Elnéztem magamban nyíló, szürke keblét,
Mintha a fellegek könnyel borították volna el a szemét.
Megringatta erdeinek tengernyi zöld lombjait,
Kimosta földszagú, forró, napos falvait.
Cseppjei úgy hulltak, mint megannyi csillag,
Fekete lepléről leszórt aprócska ezüst darab.

Én már ébren voltam, mikor tombolt,
Fenséges angyala akkor tüzes villámot ont.
Láttam ólomszín, komor arcát sírni szüntelen,
S kacagni felhői közt mennydörögve hirtelen.

Sötét ének

Állok az erdőben a fekete égbolt alatt,
A csillagok rám vádlón fenik a fogukat.
Holdanyám vérzik s cseppjei meghintik arcomat,
Szürke fellegek kúsznak, kíváncsian lesik halálomat.

Kardomat az égnek szegezem, s merészen kiáltom:
Enyém az álmom, életem és mindörökké a sorsom!
Gyilkos düh, mely marcangol, azzal lendítem kardom,
Világnak s életnek rózsáját vérrel megkaparintom.

Sötét álmot az nyomban reám bocsájt,
Kardom porba hull, hadd ragadjon meg az ár.

Villon -Faludi- Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

 Francia költő
Párizsban született 1431. április 8-án.
Ami keveset életéről tudunk, mindazt verseiből s néhány rendőrségi jegyzőkönyvből ismerjük.

Szülei szegény emberek voltak; apja Montcorbier, egy Bourbon tartománybeli földesúr Des Loges nevű majorjában élt Párizsba kerülése előtt. Ezért hívhatták Villont Des Logesnak és Montcorbier-nek egyszerre. Apja korai halála után anyja nevelte, aki a királyi kastélyban dolgozott. „Én koldussorban nevelődtem, szegény ember szegény fiának” - mondja származásáról Villon.